Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 115 — Ismerem, ismerem! - sóhajtott fel anyja. - Nem ss adtam én megbízást. Csak éppen töprengek, mi módon tudna felkészülni az éjjel-nappali útra, hogy ne tegye magát egészen tönkre. A feketezsinóros mentéje vékony posztóból készült, azt ládában kéne magával vinnie, hogy a halottasházba illő módon léphessen. De az útra cs'aik kellene meleg gúnya, mégha szekfűszín volna is. — No, édesanyám - szakította meg a suttogást Mihály — legyen a kistaiférozás ómban 'kegyelmednek igaza. Gergő fiam, iha már Itt lábatlan kódol 'ilyen korán, eredj és igazíts el mindent. Kérjed él nevemben a prókátor untál, amiket anyám sorol, azután pedig szaladj a piactérre, a postára, üzenem a postamester úrnak: fars ponttal indulnék holnap hajnalban Váradra, fedeles csézával vagy ernyős szekérrel. Az ülésnek, mondd meg, jónak kén' leninié, betegnek vallonok. A lóváltásban ne jegyen hiba, egyfolytában, gyorsain mehessünk, mert sürgős az utóm. A parasztgazdának, ki a forspontszolgálatot teljesíti, megfizetem fáradságát. Nem vagyok én nagyúr, hogy adós maradjak. A postamester úr csök azt üzenje meg, mennyi a forspont ára két személynek. — Megértettem, Vitéz uram - felelte Gergő, mintha maga 'is lázban égne, leakasztotta deák sapkáját a fogasról. Máris szaladva indult. — Úgy szedd a lábad, édesfiam — szólt utána Mihály —, hogy inpacienciávai várlak vissza, össze kell szednünk mindenféle írást, jegyzetet. Hosszú poémát írok a búcsúztatóra, sok konkrétumot imondok el, alá kell támasszam emlékezetemet. Egész nap keresgélhetünk ebben a putriban. íEz Is kell, az Is kell. Ebadta, be nagy rendetlenségben élek én itt! Ha munkába kezdek, akkor érzem csak igazán nyomorúságomat. Gergő deák elrohant, Sára asszony pedig 'közeledett az ágyhoz; tálcán vitt fiának tejet, szalonnát, kenyeret. Mihály ránézett a zöldmázas csuporra: hej, hej, gondolta 'kedvetlenül, miért Is nem lehet ebben egy kis égett bor, mint régente, de nem árulta el gondolatát, úgyis — érezte — tegnap este óta éppen már eléggé bánthatta kifakad á sa i val azt a jóasszony anyját. — üljön le mán ágyam szélére, édesanyám. Attuj jobban ízlik a früstök. Úgysem pihen meg soha egy percre sem egész napon át. Csak tesz-vesz örökkön, dolgozik. Sára asszony borongós arca egyszeribe földerült. Leült fia lábánál az ágy végében, a derékalj szélére. Ez a két-három melegebb szó abból a keserű szájból letörölte arcáról a barázdáikat. Ó, pedig mindig is kellene tudnia - derengett tíöl benne -, hogy ez az egyetlen megmaradt gyermeke mélyen viseli őt a szívében. Éreznie kellene, hogy az összekülanbözéseket közöttük csak ez a szűkös lakószoba okozza, ez a túl kis terület és a sokféle 'korlát a felnőtt férfiú szabadságszomjának. De a differenciákon felül ők ketten mégiscsak egyek, aminthogy teljesen hasonlatosak Is von ásóikra arcban. A fiú az ő mása, csak éppen a gyermeke magasabbra nőtt fel Poétává. Ez nyom reá bélyeget, hogy 'különb az mindenkinél. Csak éppen Mihály nem tud gyöngédnek mutatkozni véle. Sohasem kényezteti őt szavával, mintha csak szégyellene érzését. Lelkem fiam - mondja hangtalanul. Jobban ízlik a früstök fiának, ha ő (itt ül mellette . . . ezt mondta neki az imént. Istenem. Istenem és holnap megint eJindul valamerre, veszedelmes útra, neki bizony nagyon veszedelmesre. — Mikor jössz Vissza, M isi kém? Nem is tudod még, mikor lesz a temetés. — Nem tudom, anyám, de dolgom végeztével azonnal jövök haza. Meglássa, azontúl jobb lesz a kedvem is. — Lássam, édes fiam, lássam! - 'kelt fel ültéből Sára asszony. A napi teendő már hajtotta. — Megyek, előszedem úti ruházatodat, hátha elkel egy 'kis varrogatós, pecséttisztítás rajta. örült, hogy elmerülhet gondolataiban. Jó volna, bizony, ha már írásba kezdhetne. De hol van ő még attól, mennyit kell addig még tépelődnie. Felnézett váníkosáról a genevai Rousseau aranykeretes képére. Akkor halt meg, amikor ő még kisgyermek volt, tizenegyévvel a francia forradalom előtt. De mennyire forradalom volt már a genevaiban is! Kigúnyolta a gazdagok romlott uraskodását, ellenszegült kora szokásainak és ítéleteinek, más kapcsolatókra építette fel az embere<k jövő életét és fantáziája kivonta őt a fanatikusok uralma alól. Milyen egykedvű volt Rousseau a vallással szemben . . . Nagy merészségű és messzire látó gondolkodó, az már bizonyos. Sok mindent mert kimondani. Sók mindenért küzdött. Még Kantot is lenyűgözte írásával. Beszélte neki egy Kőnigsbergát megjárt véndeák, bogy a tudós - aki pedig mindennap bosszú sétautat tett meg a környék kertjei között — négy napon át nem lépte át szobája küszöbét, amire nem volt példa, ímert belekezdett Rousseau Emile című könyvébe. Nem hagyta el szobáját, amíg végig nem olvasta. Az újat! Az újért vívott küzdelmet! A nevelés forradalmát. És ő? Egyáltalán mit merészelhet ő? A debreceni nádfedél alatt szűkös kenyéren tengődő, mindenből, mindenhonnan kiszorított, kifelejtett magyar poéta. Mit számít az ő szava? .. . ki e honi nagyurak könyöradományaitó! függ. Lenni vagy nem lenni . . . Megszólalni, hogy majd elnyomják... Váradon is csak a nagyurak szájíze szerint beszélhet. Minden felekezet főpapjai gyűlnék ott most egybe, a Rhédei-ravatal körül, nagy- és kisnemesek, aranykulcsosak és cifragőgösök. Dehogyis szólalhat ő ott meg Rousseau tanítványa módijára. Ö, Vitéz Mihály, ezen a gyászüinnepségen csak megízott udvari poéta. Néki nincs választása, neki ott a nagyurak tetszését kell kivívnia. Úgy, mint eddigelé is . . . Be nagyon ráfizetett, ha néhanapján lázadt. Mint egykor a kollégiumban, egy professzor-ellenes gúnyversében. Talán tán az az egy gúnydala sodorta bajba egész életére. Nem, nem úgy van. Azóta is nem egyszer lázadt, és minden alkalommal kemény leckét kapott. Kitérdepeltette az élet. Már régesrég nem könnyelmű, de