Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

114 DÉNES ZSÓFIA Neki Kant Immánuel eszméi is eszébe jármaik szüntelenül, mint ahogy minden kor filozófusa nyomot hagyott őbenne. Lehet-é mindezt egyeztetnie, lehet-é tanítania anélkül, hogy a teológia tételeit sértené, lehet-é az ész érvelt okként elsorolnia, hogy a búcsúztató mégis szárnyaljon, és a francia alexandrinusok zenéjében még az ő poéta-szíve is benne verjen. Lehet-é; Lehet-é? Ös Bihar földjén, a méltóságos oronykulcsos hűbérúr palotaudvarán, főpapok és országbárók koszorújában mégiscsak hirdetnie Ikell a vallás tételei szerint valló bitet. El kéli vinnie a h a Iá Hol szemben a vigaszt a gyászolóknak, akként, műként azt elvárják, mégis a természet bölcs törvényeiben való megnyugvást is adja meg oly módin, ahogy azt ő maga vallja. A penna csak hever a papírlap mellett. Agya 'kerekei lásson fordulnak, hevülete is cserben hagyja. Inkább száraz láz égeti testét, semmint gerjedés emelné érzéseit. Mi kellene a régi buzgáshoz? Nő? Lilla? Vagy új Lilla? Talán a megifjodott Rozália? Eh mit, bor iis elegendő volna, hogy könnyűség szállna fel benne, és ne kelljen súlyos léptekkel mindig a földön járnia. Bor! Mert ő bévül 'kihamvadt. Вот nélkül már nincsen mámora. De anyja egész házában nem talál egy gyűszűnyi boritalt, neki pedig most nincs arra ereje, hogy elmenjen a korcsmába. Fázik. Hideglelősen fázik. Nem is az északi széltől, nem is az ólmos esőtől, de az emberektől a korcsmában. Azokhoz semmi módin sincs mór türelme. Hever a penna, egy sort sem vet papírra. Pedig hajnalodi'k. De neki mégis nyeresége, hogy amit írni akar, tisztán áll már előtte. 'Bölcselkedő verset kell írnia, abba beléje rejt sok mindent a halálról való gondolataiból. Az eszmélet elmúlik, de az anyag a körforgás törvénye szerint örök, és — hiába! - csillog a reménység, hogy valami a kifejezhetetlen bői megmarad. Kii fiakban és lányokban marad meg, ki a túlélők szeretetében, ki a művedben. Rousseau, például, örökkön él! majd a földön. Olyan hatalmasnak tartja ő mindazt, amit az a világító elme megalkotott. És ő, Csokonyáról elszármazott CsoKonai Vitéz Mihály, jeles mesteremberek fia és unokája, nemeslevelű lecsúszott kisember, ki most árván itt gunnyaszt ebben a sárkunyhóban, nádfedél a feje felett — valójában pedig nevetni valló figura, ahogy bemenekült a nagy rubökaszli öblébe, mert az összefogja eszméléseit - bizonyos benne, hogy ő ugyancsak tovább él majd. Megmarad a Lillában meg az Ódákban ... És ha a közeli napok egyikén el kell siratnia az idegen halottat, abban az elsi rátában szintén megmarad. Mert ő maga lesz benne a gyászénekben, úgy írja meg, hogy ott elsiratja önmagát is, aki rákészül, hogy maholnap kilép földi vallójából. Saját halhatatlanságaiba vetett hite zsolozsmázik majd verse zengésében, ez a hit szólaltaitija meg a vigasz és vigasztalódás szavait ajkán. Ekképpen lép majd teljes őszinteségben a gyülekezet elé. A földi élettől azonban még egyet vár. A Lilla kiváltását a megkeresett aranyokkal. Hadd érje őt el még életében hírnév, a néki végre megadatott elismerés. Ne csak a császári testőrnek . . . Érezze még ő is — ebben a sárkunyhójában - eleven homlokán az örökzöld koszorút. Reggeledett, amikor elaludt. De nem volt az pihentető, mély alvás. Csak forgolódott fekhelyén és álomképek gyötörték. Látta álmában Kovács Emil uramat, amint furcsa vásári kókler-gúnyá'ban, pojácasüveggel belép hozzájuk és elhívja valamiféle korcsmai mulatságra. Látta a ко res magertet, ahol duzzadó izmú legények verekedtek és egyszerre ő is közéjük sodródott, de vesztére, mert él püfölték. Ott hevert a porondon. Nem tudott feltápászkodni. Nyöszörgött, mire Sára asszony felijedten kérdezte: - Mi bajod, édes fiam? Ö hallotta anyja szavát, de nem tudott reá felelni, megkötötte még az álom. És egyszerre csak látja, hogy elébe lép Kohányi Kacsándi Terézia asszony, az elhunyt, aki az ő álmáiban életre kelt, akit soha életében meg nem pillantott, de most irtózatos kövérnek és nagytestűnek látott. Fehér ingben állott előtte és aranykulcs fityegett aranymadzagon derekáról (ahun ni, ott a kamarási kulcs), zsírtól dagadt kövér karján és ujjain rengeteg aranyperec és gyűrű. A puffadt arcú asszonyság sima szájjal mosolygott, odalépett hozzá ós kezénél megfogta. Úgy látszott, vinné, vonszolná magával, de ő csak rázkódott az iszonyattól, valamit hangosan kiáltott - és azután felült ágyában. Nem tudta hol von, és mi történt vele, de egyszerre ráeszmélt, édesanyja hajlik föléje és simogatja homlokát: - Misikém, Misikém! Ébredj már fel, rosszat álmodhattál, kiáltottál hangosan! - Igen, anyám, rosszat álmodtam. - Megállj, Misikém, borogatást teszek a fejedre és a szívedre, de előbb megigazítom párnádat. - Jó lesz, édesanyám, az jó leszen - mormolja félig még öntudatlanul. - Milyen jól esik, hogy kegyelmed fogja a kezem. És mert olyan jól esett, hogy anyja fogja a kezét és ő takarja le vizes ruhavai szívét és homlokát, a beteg ember újból elaludt, és most már nem álmodott semmit sem. Vagy csak éppen nem olyat, ami úgy felzaklatta volna. Jó későre járt az 'idő, amikor felébredt, mégis anynyira bágyadt volt és tagjai annyira törődöttek, hogy egy darabig még lehunyt szemmel feküdt ágyában. A szobában suttogás hallatszott. - A csizmája, az jó - értette meg édesanyja szavát — de láibzsák bizony kellene neki az útra, aztán báránybőrbéléses ködmön is. Vagy más efféle, ami a hátát-mellyét melegítené. Prémes süvege sincs. El kellene kérni mindezt az alkalmatosságot Nagy Gábor prókátor uramtól, aki most a télen is kölcsönadta néki, amikor útrament. - Tekintetes asszony - ismerte fel Gergő deák hangját —, én szaladok a prókátor úrhoz abban a minutumban, hogy Vitéz uram megengedi, de az ő engedelme nélkül nem merem. Tetszik ismerni, milyen hirtelenharagú, ha más dirigál az ő dolgában.