Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

110 DÉNES ZSÓFIA lyen színesen, a holt betű életet kap hangjától. Szereti a poézist, szereti Gyöngyösit. Pedig hát. . . Kemény János fejedelem eposza: a Pora bud megéledett Phoemíix . . . Ezek a versek 'nem is olyan szépek, mint amilyeneknek az ő édes szüléje, meg a jó fiúk tártjaik. Mereveik, sokszor üresek is, nem szökken bennük az érzés, az ember mem melegszik tőlük át. A rímek - milyen kopottak, semmi, de semmi muzsikájuk. Muzsika! - csillan fel a 'szeme. Eszébe jut régebbi trill láza sa, csak úgy játékosam bökte ki : . . . Illatja a rozmarinnak, Méz íze a fügének És a rükerc pirossá, Szájunknak és szemünknek S orrunknak is mi kellő? . . . Igen, így danolt ő - kóbor napjaiban a Dunántúlom, amikor vágyott, hogy UNát elfelejtse. Hangosam danolt, miként egykor Anakreon, hogy a hűtlen kedves a távoliban is megmarja az ő pajzán (kedvét, vidám mulatozását. Hej, az a boriközi csapongás - be homár elmúlott. Hatnem a vers, az megmarad. De ma este amyja asztaliaméi nem őróla van szó, hamem a néhai komornyik úrról, Gyöngyösiről. Az ő poéta-dicsőségéneik áldoznak. Pedig eljárt afelett az idő. Megvénhedt őkelme, csak a múlt emléke szeretteti még az emberekkel. Száztíz év! Sok idő. Nem csak emberéletben, poétaságban üs. De mit! Nem az ő gondja. Fő, hogy az ő háza népe örömét leli benne. Minden külországi fordított románnál jobban kedvelik ezek az öreg Gyöngyösit. Újra meg újra megszólaltatják Egész nap dolgozó anyja ilyenkor pihen meg. Úgy fekteti kezét a könyvlap aljára od vasas közben, mintha imádkoznék. Hát ő dehogy is zavarja őke. Csak ne fájna úgy a háta. Hasogatja valami, a bordacsontjait szaggatja. Talián ha jobban hátradőlne a gyékényhátú székben, könnyebben esne az ülés. - Ugy^e fáradt vagy már. édesfiam? - hallotta meg amyja az ő riszálódását. - Hagyjam abba? Lefeküdnél? Milyen riadtan néznek reá a fiúk. Hogy ő még azt találná mondani: fárasztja. A kis Soltrának elvékonyodott a szája, mert lenyeli környörgését, hogy ne vessen még véget örömüknek, Paál Balázs, az eminens, egy kissé táltos is, szenvedélyes mozdulattal simítja hátra haját, a poéta-világból most ébredt fel. Szeme nyílt tekintettel süt vissza az ő szemére, némán is azt mondja : - Ugy-e megihagyja. nékünk kegyelmed ezt a maradék félórát? Ugy-e nem veszi él tőlünk? Bencze Gábris dobol az asztalom, türelmetlensége újjá hegyébe bújt. Gsak a kis Máthé Gergő, a legfiatalabb, lyányos aroávail az néz reá úgy, minit aki érzi, ő milyen nagybeteg. Érzi, hogy a bensejében ő hogy kínlódik, amiért nincs meg méki a külön zugolya. Gergő az egyetlen, aki sejti, ő mennyire szenved, mert még az anyja sem. — Gsak olvassanak, asszomyanyámék. Megvagyok én ezen a gyékényszéken. Be jó is, hogy az ősszel megfonattam. Ez nem böki a hátam. Körülfog, mintha fekünnék. Folyta#i5a osak, édes. Ha tudná az amyja, mennyire terhére vart, hogy nincsen egyedül. A hangos szó így esténk int különösen zavarja. Csend! Magánosság! Lehajtja fejét. Megszólal benne régebbi szomorúsága : . . . Áldott magánosság, jövel

I ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagynának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet. . . Magánosság, amikor magával társalog az ember. önmagával és a természettej, ami körülveszi. A természet is nyugalom, magánosság, csend. A természetben is magunkkal találkozunk. Erre Rousseau tanította, a geneva'! órásfiú, aki haragudott az embereik hitvány törvényeire, de lecsendesült és boldogsággal telt el, amikor egymagában járt az alpesi réteken. A természet törvényeiben az a nagy ember gyermeki szívvej megnyugodott. Miként ő. Csak legalább néha volna egyedül, nem bánná már, nem bánná emigy szegényesen, az ősi nádfedél alatt, kis kertjének bokrai és lugasai között. De az otthona sem otthon már, amióta nem maradt meg több a portájukból, mint ez az egy szoba. Eh mit! Ihatna! A torka, a bensejekiszáradt, amióta itt ül és vergődik. Aszúbort inna a Hegyaljáról. A piaci ivóban is mérik. Nem sóikat, csak egy-két pohárral. Menten jól érezné magát. De nem ihat ám, eltiltotta a doktor. És azóta dehogy is engedné meg anyja. Hátha most nem ellenezné. Megértené a jólélek, ő milyen fel zaklatott, milyen barázdás. Ránéz az anyjára, az tüstént megérzi magán az ő pillantását. Találkozik a szemük. Sára asszomy megkérdezi: - Mondamái valamit, fiiam? — Mondanék, anyám. Szeretném, ha egy kis bort hozatna. Éppen csak kóstolót. Zsebébe nyúl, egy forintot kotor elő. - Itt von reá a pénz. De Sára asszomy fejét rázza. Ha Mihály egészségéről van szó, akkor ő kérlelhetetlen. Itt vam ni. Tudta. Mihály hátra veti magát ültében, morog ... A doktorok! Szentgyörgyi, aki városbeli, meg Sándorffy, oki Váradról látogat át. Való igaz, hogy eszesek, meg azután állítják ők maguk, hogy néki barátai. Szentgyörgy'it ő is jól tűri. De azért mégis ostobák ezek mind a ketten. Mert lehetetlenséget kívánnak. Ö me igyék, ne pipázzék! Pedig hát a pipázás a másik földi jó, amivel az ember terelgesse gondolatait. Nos, amii a pipát illeti, arra mégis osak rágyújt hébehóba. Amikor nem köhögi ki a lelkét tőle . . . Előveszi a kostököt, megtömködi pipáját. Hiába néz reá szemrehányón az anyja. Ezt nem akadályozhatja meg. Most már osak gyorsabban múlik az idő. Parazsat vesz a tűzből. Rágyújt. Tűz. Az ő vére is tüzel. Forróság, mégis borzong tőle. Erről jut eszébe: akkor lis így borzongott, mintha a