Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Bernáth Mária: Rendhagyó mű az OEUVRE-ben: Rippl-Rónai József emlékezései

144 BERNÁTH MÁRIA Munkácsy segédje élt át. A mester utasításai alapján másolta Munkácsy képeit, hogy valamiképpen felszínen tartsa magát Párizsban. ,, . . . Mondhatom, oly tehetségtelennek nem éreztem magam sem azelőtt, sem azután, mint éppen aikkor. Szinte azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam, önállóságról, ízlésről pedig egyáltalán szó sem lehetett. Már-már megbicsaklott bitem, hogy festő lesz belőlem." (30. 1.) Maradék kis szabad [idejében, szinte titokban építgette azt a lassanként érlelődő, majd a ,,Nő fehérpettyes ruhában" с képén szinte önmagától kibomló stílust, melyet végre magáénak nevezhetett. ,,A legnagyobb lelki nyugalommal jóéjszakát kívántam az általam hiába csinált, általam tulajdonképpen soha át nem érzett Munkácsy modornak. . . (49. I.) A Munkácsy stílusban festett képeim ... ha úgy visszakerülnének hozzám, túlságosan nem sajnálnám megsemmisíteni őket ma sem, amikor pedig tisztultabb ítélettel vallom, hogy a haladás minden stádiumának van jogosultsága . . ." (45. I.) Ami a Munkácsyval való egyéni számvetésén kívül fontossá és lebilincselően érdekessé teszi e fejezetet, az a személyes élmény átütő ereje, az, hogy RipplRónai tanúja volt egy olyan korszaknak, ami jelenleg a művészettörténet egyik legérdekesebb fejezetének látszik. Fejlődése szempontjából is igen fontosak a Munkácsyról írott sorok, de nem kevésbé érdekes, hogy RippI kritikus soraiból megelevenedik maga Munkácsy is. RippI Munkácsynál már csak az utolsó — emberileg és művészileg is tragikus - évtized krónikása. Noha elsősorban önmagáról ír, mégis tisztán rajzolódik ki előttünk a már súlyosan beteg Munkácsy pokoli harca az erkölcsi és anyagi felszínen-maradásért, Cézanne, Van Gogh és Gauguin korában, abban a századfordulói Párizsban, mely már egy emberöltővel meghaladta őt. A háttérből a műkereskedők kapzsi árnyéka elevenedik meg, ahogy lesik az utolsó ecsetvonást, hogy indíthassák kihunyó fényű transzportjukat Amerika felé. Ebben az időben Munkácsynak már csak a szalonja tartotta régi fényét, ahol mindenki megfordult, aki csak számított. De az időnkénti gulyásvacsorákra a fiatal magyar művészek is meghívót kaptak. Itt Munkácsy csárdást táncolt, magyar nótákat dalolt és ahogy RippI írja „kelleténél többet és szebben fütyörészett." (47. I.) Nem lehet nem kihallani e megjegyzésből RippI fájó megértését. A remek megfigyelőkészség, mely portréiban annyira jellemző Ripplre, íróként sem hagyja cserben. Hány, számunkra fontos figura merül fel a múltból! Apró gesztusaikkal, környezetükben, vagy emberi mivoltukban tapasztalt egy-egy visszássággal vagy erénnyel villan fel lényük, és a hősök emberközelivé válnak, ismerősnek hisszük őket. Sokszor többet megtudhatunk RippI egy odavetettnek vélt félmondatából, mint egy hosszú, művészettörténeti analízisből. Feltűnik Cézanne mogorva, emberkerülő alakja, ki a szót „nehezen adta ki magából", (55. I.) és tagadja, hogy Gauguint ismerné - pedig RippI tudja az ellenkezőjét. Cézanne szinte üres műtermének a falán egy ferdén felszögelt, keretnélküli olajnyomat lóg. Ebben a környezetben született újjá a festőművészet. Meg Gauguinéban, ahol egy majom futkos le-föl a plafonra erősített kötélen. A Tahitiból hozott színes bőrű asszony teával kínálja a szobában heverő barátokat, miközben a házigazda az ágy tólbávail fametszeteit préseli. A törpe és nyomorék Toulouse-Lautrec mikor RippI meglátogatja, vívóedzést taft éptestű unokafivérévej és „ojjé, mennyi abszinitos üveg és pohár volt ott egy asztalon . . .!" (76. I.) Puvis de Chavannes a hajnali órákban fogadta Ripplt — a nappal munkára való. Puvis nem elegyedik a kétes hírű művésztársaságba, kikefélt szakállával, mint egy jó hivatalnok reggel elmegy neuilly-i műtermébe, ahonnan este egyenesen hazatér. De mégis izgalomban tarthatta a montmartre-i lebujokban folyó világmegváltás: RippI hajnalban már ott találja nála a kémet, Desboutint, aki ilyenkor tájékoztatja a mestert az éjszaka eseményeiről. Maurice Denis ,,jó férj és apa. Gondolkodó fej, éles tekintet, szellem és jóság" - írja RippI. (102. I.) Folyton mosolyogva beszél - és a nagyapa háborús rendjellel a mellén eszi a békés nagy családban az ebédet. Rippl-Rónai barátságait soha nem irányította az érdek. Igyekezett tájékozódni, tudomást szerezni mindenről, ami szakmájával összefüggött, de egyébként járta a maga útját. Az 1894-es Mars-mezei Szalon kiállításán Gauguin elragadtatottan nyilatkozott RippI „öreganyám" с képéről és ez a lelkesedés felébresztette a Nabis csoport művészeinek érdeklődéséta fiatal, ismeretilen magyar festő iránt. Natanson, a Revue Blanche művészeti folyóirat tulajdonosa, Bonnard, Vuillard, Denis és a többi „próféta" Ripplt barátságába fogadta, velük állíthatott ki. RippI elfogadta ezt a lehetőséget, de igazában nem olvadt közéjük. A párizsi idők két legfontosabb barátja a művészként jelentéktelen Knowles és az akkor még senki álltai nem ismert Maillol. Knowles, a Párizsban élő, skót származású művész, kivel együtt költözött ki Neuillybe, hagyta szellemi fejlődésén a legnagyobb nyomot. Közös sétáik, beszélgetéseik Rippl-Rónai magáratailálásónak kritikus éveiben megbízható iránytűként szolgáltak. Maililollal is ő ismertette össze Ripplt és a francia szobrászat e kimagasló alakjának barátsága mindkettőjük szempontjábó'l fontosnak bizonyult. Maillol beszélte rá Ripplt a hímzések készítésére és RippI volt az, aki felismerte Maillolban a szobrászt, aki addig inkább festészettel és hímzésekkel foglalkozott. Maillol plasztikai munkássága igazán ragyogóan bizonyította RippI helyes ítéletét. A helyes ítéletalkotás, a biztos szem, a jó kvalitásérzék Rippl-Rónai olyan erénye, mely külön figyelmet érdemel, ha kezünkbe vesszük könyvét. Lehet, hogy később mikor már elfáradt és kezdte nem érteni a világot, nem cselekedett mindig önzetlenül, de még a század első évtizedében is sok pályakezdő kopott bátorítást, jó szót, biztató levelet az akkor már sikere teljében levő művésztői.