Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

128 DÉNES ZSÓFIA sott mindent a bullám. Elöntött. Milyen jó, hogy nem okozott áradást. Mi haszna lett volna? Az a földhöz ragadt vándorcigány ilyány ... és én, a másik földhöz ragadt. Beteg. Voít-nincs Garabonciás Mihály. Nem fontos, hogy legyen. Maradnak csak az örök dolgok... a Lilla, az Ódák, az Anakreoni dalok. És talán minden, amit írtam. Ha eífekszenek is a tipográfnál, Gergőc, egy napom megélednek és megmutatják eíiziumi arcukat. Nem hiszed? — De hiszem! - vallja tetőtől talpig hittel Gergő. - Én hiszem Vitéz uram! Tudom! És amit írt kegyelmed, igen, az mind Elizium! A beteg elfáradt melle zihál, alig kap levegőt, csak néz, néz Gergő arcába. Sára asszony a szoba túlsó sarkából megszólal: — Ne fáraszd magad a beszéddel, Misikém. Szentgyörgyi doktor lelkemre kötötte, minél kevesebbet szólj! Pihenj! — Pihenni, édes jó anyá'm? Megfogadom, hogy pihenek, mindjárt, mindjárt pihenek. Csak még egykét szavam van a dolgaimban. Hadd igazítsam el. Szükségét érzem. Gergőc, ide figyelj. Tudod, hogy elküldöttem >illlő tisztelettel Kazinczy uramnak a Dorottyáit Emlékszei-é, mikor? — Hogyne emlékeznék, Vitéz uram - feleli gyorsan a deák. Júniusban küldötte el kegyelmed postakocsival, nem sokkal azután, hogy Váradrul haza kerültünk. — Tudod-e, Gergőc fiam, úgy köszönte meg, hogy nem volt abban köszönet. Az egészségemet azóta sem tudakolja. — Ne fárassza magát, édes Vitéz uram. Szóra sem érdemes - öleli át vállán a fiú. De a beteg erőfeszítést teszen : — Én borbély és felcser fia, szabómester unokája .. . Ö, előkelő nemes úr... Grófkisasszonyt vett el . . . éppen tavaly . . . Tréfálódzás villan át még arcán. - Engem semmibe vesz, pedig én mindétig nagy szeretettel voltam iránta . . . Igaza van . . . Rajtam nem segít. . . Vagyok, aki vagyok . . . Nem kell engem tekintetbe vennie . . . Hogy én ezt a bánt kévésein ém? Ki mondja?! . . . Már nem mérek ilyen föildi mértékké

1

! ... Már nem. Lenéz az asztalion fekvő könyvre. Megpihen rajt' a szeme. — Látod-é? . . . Kis dolgok nem számítanak . . . Csak az, ami itt marad utánunk. Ami megmarad. Feje félrekonyul. Szeme lezáródik. Elaludt. Lélegzetét nehezen, kihagyással szedi. Mint akinek elfogyott a tüdeje. Gergőc nagy óvatossággal felkél az asztal mellől. Lábujjhegyen sompolyog Sára asszonyhoz. Arcát az öregasszony nagy kendőjébe rejti. Ott állnak, együtt. Ők ketten, akik most maradnak á rvá n. Történt az Úr 1805. esztendejében, januárius 28-án. Adyhoz a poéta elődök közül Csokonai állt a legközelebb. Ezt nemcsak Vitéz Mihály ébresztése érezteti, de még jobban a Hunn új legenda. Ez hozzánk vágja a letiport nagy művész királyi gőgjét: Eb ura fakó, Ugocsa non coronat. A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem. DÉNES ZSÓFIA