Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

124 DÉNES ZSÓFIA el лет jött hozzá. Senkisem tudakolta: van-e pénze, nincs-é. Hogy a fáradalmáért járó fizetségről, megérdemelt és illő jutalmáról! ne is beszéljen. De helyzetét most végiig se meri gondolni. Túlságosan felizgatná. Vissza is vetné betegségébe. Talán-talán - még elrendeződik. Későn, de mégis. Sándoirffyra gondol. Talán maijd ő közvetít. Talán. Magában megvan ugyan róla a véleménye. Embernek osa к hitvámy, de orvosnőik jó. Sándorffy pedig - ha jód érti — most fel is használja az alkalmat és baráti-meleg szavakkal kér tőle valamit. Búcsúztatóversének impurumát. Minek az néki, kérdi Miháily. Hogy azt letisztáztassa, mondja ő. Legyen annyi bizalommal iránta! Nem kér ő semmi viszonzást Mi'hálytól a gyógykezelésért, csak az impurumot, mint bizalma jelét. Néki büszkesége volna, mondja Sámdorffy, hogy azt a szép és értékes verset elvihesse purizáló deákjának. A 'lemásolt kézirattal pedig ő szolgálhassa Miháilyt. Különös, különös dolog. Nem tetszik Mihá'lymak. Takarókba bugyoláltam ül karosszékében, lábán papucs, nyaka törül kendő. Udvaros nagy szemét le nem vesz'i SándorffyróL Ammak mem esik jói a poéta kitartó nézése, feszeng ültében, elfordítja arcát. Vitéz láthatóan még mindig habozik. Gergő a saraikban a padkáról úgy tekint reá, rnitha idehozta volna Sára asszony nézését. Ellenkezés van abban, gyanakvás, de főiként szeretet Mihály iránt. Ne bízza kegyelmed ezt a drága kincsét, ezt az egyetlen jussát senkire! - mondja Gergő gyerek tekintete. Hiába, Mihály mégsem tud elzárkózni ott, ahol magát adósnak érzi. Nem gazdag ember ő, nem hatalmas úr, hogy háláitlam legyen. Ö erre képtelen. - Jól van hát, vigye kegyelmed az impurumot, de amikor lepunizálta az úr íródeákja, a revíziót én végzem el! Ezt kikötöm magamnak. Nem tűrök benne hibát, hogy csak elferdült értelimet il ásson benne más! - Természetes dolog, a revíziót kegyelmed végzi el rajta, Vitéz uraim, aimiint a deákom elkészült vele — kapja el gyors mozdulattal az orvos a feléje nyújtott kéziratot, és kövér arca még jobban kigömbölyödik, miközben elsüllyeszti kaputja zsebében. Mihály rászáll a távozni akaróra: - Várjon még, doktor uram. Valamit akarnék ám én is! Süt a nap, megenyhült az idő. Szeretnék kivánszorogni az utcára. - Szó sincs róla! - kiált rá Sándorffy, — Nem teheti még ki a lábát! Itthon kell maradnia, amíg meg nem erősödik. Mihá ly makacskod ik : - De gondolja meg, Sándorffy uram, nekem el kell már mennem a Rihédeü-palotába. Fontos ez az utam. Jó, nem mennék gyalog, elmegyek kocsin. - Se kocsin, se gyalog! Megtiltom! Vissza akar esni a halálos nyavalyába?! - csattan feli (indulatosam Sándorffy. - Mégegyszer ki nem ihúzom a halál torkábul! Pedig ha elmegy, vége mindennek. Megértette kegyelmed? - Mihály lehorgasztja fejét. - Megértettem - mondja sötéten. - Tehetetlen vagyok. Betegnek és rabnők jöttem el Váradra. Urak szolgájának. Sándoffry mintha nem hallaná a szót. Az ajtót úgy csapja be, hogy az nagyot csattan utána. IX. Ide-oda vonszolja magát Mihály a szobában. Fáradt, még gyönge, de nyugvása nincsen. - Az a komisz Sándorffy - panaszolja Gergőnek —, hogy rá m ripakodott tegnap! M ily csúnyán fenyegetett. Elállja utamat, mert csak egyet nem akar, hogy beszéljek a kamarás úrra'l. Gergő arca gomdtefhes. - Bocsásson meg, Vitéz uram, ha őszintén szólok orvosárul. Nekem ez az ember sehogy sem tetszik! - Ugy-é, ugy-é, hogy gyanús mindenestül — fakad ki Vitéz annyi erővel, amennyi gyengeségétől kitellik. - Valamit forgat az agyában. Azért nem enged el Rihédeiihez, hogy az ne rendezze velem tartozását. Azért, hogy ne legyen kegyes velem. Ne fogadjon pártfogásába. Érdemeket akar szerezni azzad, hogy engem, mint terhet, levesz a myakarul. Hogy a jutalmat az én szolgáiitatásomért ő ikapja. - Ilyen félének kell lennie - hagyja helyben Gergőc. — Csak éppen azt nem értem, a kamarás úr miért nem küldi el saját akaratjából, amivel kegyelmednek tartozik. Hol marad mindebből a nagyúrhoz méltó protekció? A poézis pártolása? A jutailom a nagy szolgálatént? A dotáció a mindent felülmúló búcsúztatásért? Gergő felindulása nyugtatóan hat Mihályra. Lecsendesül. Karosszékéhez csoszog, két karjára támaszkodva ilassan beleereszkedik. - Várj egy kicsit - mondja békésebben. - Nézzük meg jó

1

] a doHgot. Te azért csodálkozol ugy fiam, mert még fiatal vagy. Nyergesmester apád jóvoltábul a kollégiumban élsz, nem volt soha dolgod nagyurakkal. De én, látod, akinek nincs föld a talpa alatt, hanem az ágon ülök, mint a madár, nekem már sok dolgom-bajom volt velük. Megcsóválja fejét, de harag már nincsen szemében. - Hát látod-é — kérdezi egykedvűen — mire vittem? Sokra ! Karszéke párnájába jobban megbúvik. Maga elé néz. Legyint. - Hát ez se baj, Gergőc, az se baj, hogy ezt a búcsúztatót 'hiába írtam meg és hiába betegedtem belé. Én csak amondó vagyok, holnapnál tovább nem maradok Váradon. Holnap vasárnap, hétfőn nagyvásár lesz Debrecenben. Nekem nagyvásárkor otthon kel'l lennem. Sok mindenkivel kell találkozzam, aki ilyenkor odajön. Most rögtön elmész a 'kamarás úr secretáriusához. Én küldtelek, mondod, és kéretem, adasson holnapra nekem fogatot, hogy Visszatérhessek Debrecenbe. Mondd meg, hogy itt egy nappal sem maradhatok tovább. Ha nem ád kocsit, elindu-