Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

120 DÉNES ZSÓFIA igaz tőreik vés volt! És mi lett belőle? Sokaknak kivég­zése. Kazinczynak hat és fél évi fogság. Spielberg, Kufstein, Munkács. Szörnyűséges várnevek. Amikor először látta viszont Kazinczyt szabadulása után, az a nagyeszű ember még dadogott. Kétezerháromszáz­nyodcvomhét napot számlált a magános cellában. Eny­nyi némaság után 'ki csodálkozhatott, hogy megtöre­dezett a beszéde? Martinovics, Kazinczy, Rousseau. Egy helyen van­nak benne, összekapcsolta őket. Jó, jó, de most nem szabad reájuk gondolnia. Elő­re kell törnie a versiben, csak arra fordítania figyel­mét. És nem szabad elka'laindoznia, mert sohanapján nem készül eil ! Balkezével betakarja homlokát, ujjaival átfogja ha­lántékát. Falat őközéje és a külvilág közé! Lenni vagy nem íenmi . . . Bort még, bort! Dehogy árt az, használ! A versnek, a versnek biztosan haiszmál. Köd száll fel körülötte. Vaigy benne? A fal, almit kívánt. Megindul a pennája, valósággal gördülés be jön ­serceg a paipíron, vágtat. Csupa, már elméjében el­készült részlet kíván közlik belőle napvilágra. Átmelegedett a levegő, a keze, a szíve. Megy, megy az írás. A gondolata, az érzése megindudt, minden átöimlíik a papírra. Ha megtelt egy lap, ledobja a földre. Alig van törlés rajta, alig, alig, pedig milyen fáim szádakra kell az egészet felbontania. Fáimra és erősre. Erősre, mint a zsoltár. Mert erős az szeretet, mint az halál, kemény mint az kőporosa a buzgó sze­relem. Az ő versében e kettő birkózik. Az élet szerel­me és a ma Iád. Melyik az erősebb? Láz veri ki testét, verejték Ihomlokát. De most nem érzi. Nincsen teste. . . . Csillagok közt hordnak aetheri szárnyain, De a sír partjára húznak ón lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára, Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára . . . Meghalni úgy, hogy nyoma ne legyen? Meghalni - hiszen nem Trézlárál van szó! Öróla magáról, magáról elsősorban. Csak azután rmindenki maisról. . .. Alattam a chaosz bőgő torkolatja . . . „Elveszel" így ordít s rémülést önt belém, De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek . . , Fogy a -papírja, fogy. Hányadik gyertya égett tövig, nem tudja-, kinn dereng a hajnal, -kakasok szólnak közel bem és távolban. Az egyik bongja rekedt, -mint a rozsdás kudcs, nem fordul a zárban. A másik kitör -és hosszan (lobog, -mint a kürtszó: Tavasz vam! Kürtszó. Ö nem bánja. Szeme lehunyódik. Álom-ólom. Már az ezredik sor is a papí­rom. Elereszti a pennát, ágyáig vánszorog, ruhástul, csiz­mástul ráveti magát. VII. A szűk utca két oldalán «űrjén vonulnak emberek. Ködmonös atyafiak, (kendős asszonyságok, torka ika't­rincák, fekete posztótruihás, iparosféle nép. Váraddá к és akik távolabbró'l jöttek. Vonulnak mind a Rhédei­ház feketekelmével bevont udvarára, ahol 'nyitott ko­porsójában, magasra emelt ravatalon fekszik a nagy­asszony. A -tárt-nyitott kapun keresztül betolong a nép az udvarra, egykedvűen mezi a pompát, egykedvűen a halottat. A férfiak lekapták fövegüket, kezükben tart­ják, ez kijár a legnagyobb úrnak, a halálnak, de cson­tos arcukon nincs megilletődés. Ma meked, holnap nekem . . . Tisztelet-kegyelet minden (halottnak, de Rhédeiné őméJtóságát nem ismerték különösebb jóságáért sem házbéli szolgái, sem jobbágyai. Lehet, hogy jó-szívvel voílt rokonságához, véréhez. De mit látott ebből a szegénynép? - Utat engedjetek, utat a méltóságos ka-marás úr vendégének! - Igyekszik a (kapualjból beljebb egy h о Id világiképű, dagadt uraság, és -mögötte szorosan lépked a -tömegfaőil (kiszorított résen a zörgőcsontú, vékony, esettvállú legény. - Erre csak, erre, -poéta uram barátom, mindijá-rt helyben vagyunk, (itt a lépcső a felsőbb termeikbe — biztatja a kövér a imögötte haladót, aki nem Is türel­metlen, nem Is nézi (idegenkedéssel a bámészkodá-s­ra Idegyűlt városii -és faluisi népet, a (névtelen arcokat. Inkább rokon érzéssel tekint reájuk. Nagy kék sze­méneik tüze elmélyüli a gondolatra, amely felbukkant benne: én, a magános, csak tihozzátok tartozom, fe­leim, -nem azokhoz ott, akik éHhívtak. Énnekem azok tail pig Id eg en ek I A gyászoló férj a nagyszá lábon állva várakozik a vendégekre, akik udvarlására el j őrnek. Ahol -nagy a gazdagság, ott nagy a -részvét. Rhédei őiméltósága előtt reggeltől -napestig vonulnak azok, akik elsirató ­sóban vele tartanak. Négylovas hintón jőnek, vagy csak Ikétlovason, de m-agy iparodéval szállnak 'ki Ina­sok segítségével a ház előtt és - mint az etikett kí­vánja - rövid ideig mulatnak csók a háziúr környe­zetében, a nagy szálában. Zsinóros feketeposztó díszruhájában, gallérjáig érő, természetes hullómzású sélymes-borna majávasl, meg­áld a nagyúr előtt Vitéz Mlhády Is. Nydka kálvinista merevségének nehezére -esik a főhajtás, de azért Igye­kezettel megihajlik. A főúr kezet fog véle, merőn néz arcaiba. - Ma még sápadtabb kegyelmed, mint két nappal ezelőtt - kegyeskedik észrevenni Vitér Mihály teljes kimerültségét. - Beteg találna denml? Pedig úgy (lá­tom, igen jó oírvoshíve környékezi. - Környékezem Is! - buzgódkodik Mihály oddadán Sámdorffy. - Annál is Inkább, mert udvarunk sirató poétájának illik jóka-rbam lenniie! Mihály oldalvást tekint reá, arcbőre mintha még zöldebbé válna. No, ezt se mondhattad volna utála­tosabban! - gondolja, de ajkára csak köhögés tolul.

Next

/
Thumbnails
Contents