Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

118 DÉNES ZSÓFIA mi ment végbe őbenne. Furcsa, valahogy mindig úgy fénylik ez a gyerek, mintha belül kisubickolták volna. - Koccintsunk! - ajánlja lendülettel, de pohara aljára csaik ujjnyi bort töltött. Azt issza ki, beéri vele. Keresztül habiadnak az ivón, Mihály a teátromi társaságot elköszönő szóval üdvözli, és szemét eközben a megkedvelt lyánykára függeszti. De az nem viszonozza, dacosan lesüti szemét és ajkába harap. A lyány szomszédja, szépszál legény, reászól: - Róza! Róza . . . Mint a régi Rozi. A feslő bimbó. Ó, hát még ez is. Mihály megérti, hogy a lyány neheztel őreá. íme, ő mast elmegy, nem fogadta el, amit a lyány szeme neki felkínált. De férfiszívének ez a lyányneheztelés nem fáj már. Épp ellenkezően, zsongítja. Mégis úgy kapaszkodik fel fájó tagjaival a kocsira, mint akit minden addiginál jobban nyomorgat betegsége, vagy mint aki egyszeribe elsúlyosodott terhet cipel vállán. A szerelemről, a kalandról kellett most lemondania. Lehet, sót valószínű, hogy az utolsóról. Ez fáj csak neki ebben a percben. V. Kopog az eső, kopog szüntelenül, verdesi a ház nádfedelét és az ablakot. Mihály a kemence előtt ül, a gallyak ropognak az imént rakott tűzben, dörzsöli, nyomkodja hidegtől merev kezét, a bélelt kaputot még nem vetette le. Az ördögbe lis, minek jött el hazulról, az út jobban elcsigázta, mint ahogy Hitte volna, és itt imég csak jobb szállást sem kapott. A palotában és az úri helyeiken, ahol kényeimé lehetett volna, csupa urat szá'Llá'sdltak el. A grófokat és kamarásokat., a generálokat és püspököket, amiként az természetes. Öt idevehettek ki partra, egy szegényördög pápista pap sivár otthonába. Meleg ételt, Iha enne, fogadóból kell átbozatniia. Tiszta szerencse, hogy azt itt találja a szomszédságban. Maga a pap is eljár ebédre-vacsorára a kispapok refektórhimába. Nincs gazdasszonya, kevés a jövedelme. Ennek küldték a nyakára. Ezt bizony jól kifundálták. Csak ne volna legalább vörös a haja ennek a papnak, tépelődik Mihály, mert nem szereti a vöröshajú embereiket. Az anyja azit taritja : a vöröshajúak nem hoznak szerencsét. Hát erre ugyan nem ád - ő nem babonás. De a hangját sem 'szereti házigazdájának. Afféle túlvékony, erőtlen hang; inkább cincog, mintsem beszél. Ez türelmetlenné teszi, ha szóba kell állnia vele. Kifakad idegesen : - Hogyan szólal ez meg az Isten házában? Ahhoz hang kell, mint az orgona! De ugyan mi köze neki mindehhez? Miit is bírálgat ő más emberen, a más portáján? Ehhez nincs joga. - Gergőd - szól oda la fiúnak, oki tesz-vesz az idegen szobában, hogy kissé otthonosabbá tegye, mintha az efféle rendelkezést Sára asszonytól leste volna el. Kicsomagolta a holmit, szegre, fogasra mindent rendben felakasztott, megvetette az ágyat, a hazulról hozott papírt és pennát odakészítette az asztalra, az ablak elé. Még kalamárist is kerített valahonnét a házbul. - Gergőd - néz a deákra szeretettel. - Szaladj át a vendégfogadóba, hozz nékünk égett bort és cipót. A borbul nem éppen keveset, üres a gyomrom, fázom. Fene rossz voit a szekéren. - Megyek - indul a fiú -, de kigyelmed feküdjék le, hiszen egész éjjel nem aludt! - Jó, jó, lefekszem - dohogja Mihály -, alszom, ha tudok délig, de te rendelj nekünk odaát ebédet. Hogy majd azért is érte mégy. Futja még a grófné száz forintjábul. Amíg futja, futja. Enni kell! - Ez is vendéglátás! - morogja Gergő, miközben elrohan. - Ez is! Nagymíveltségű, fáintos úrinép ezt a szegény poéta kárára így intézi el ! Zsámolyra ül Mihály a kemenceajtó elé, megpiszkálja a parazsat, s az ellángolt gallyak helyébe megrakja hasábfával a kemencét. Mire a vastag fán is sziszegni kezd a láng, már hozza Gergő tálcán a megkívánt früstököt. A zöldimózas égettbor-kancsó mellett két zöldmázas csupor, mellettük az aranysárga-kérgű, jól megkelt bihari cipó. - No látod, Gergőd - derül fel Mihály - egy pillanat és más lészen a mindenség képe. Adsza csak fia'm, adsza. Mindkét csuporba tölt, nagyot húz az égettborbul. E' mán nékem való! - hámozza le magáról téli burkait, mert a früstök kerimgésbe hozta vérét. Egész teste dermedtsége kezd fölengedni, örül, hogy levetheti most már csizmáját is. Posztópapucsát széke előtt találja, Gergő az imént vetette oka. Régi, rongyos kap útjából anyja varrta néki. Jó meleg papucs. Kényelmes, puha. No mert hát anyja és Gergőc. Ök - a gondviselés. A többi!? - Idefigyelj, fiam, még egy kis elvégeznivalód akad, mielőtt te is pihennél. Tudom, nem háborogsz érte, fontos, hogy elvégezzüik. Levelet diktálok néked, azt elviszed a kamarás úr házába. Megkeresed a secretáriusát. Megérkeztem, itt vagyok, jelentem a méltóságos úrnak, várom rendelkezéseit. De ma, sajnálatomra, 'szeméilesen nem tudok megjelenni udvarlására. Ki kell pihenjem az út fáradalmát, hogy a búcsúztatót megírhassam. Holnap reggel azután - jelentjük a levélben - pihenten és a munkához kellő jóerőben tiszteletemet teszem udvarában, hogy átvegyem parancsait és a ravatalnál is lerójjam kegyeletemet. Megírják a levelet, Gergő elsiet véle, ő kinyújtózkodik ágyában, a dunyhát felhúzkodja válláig. Aludni, és utána írni, írni . .', írni. iMi lenne, ha tegnap lemaradt volna Derecskén. Ha úgy elragadta vó'n a hangulat, mint egykor, garabonciás korában. Baj lett volna ! Az a ilyány ott az ivóban, az az eiázotthajú, édes lyány. Róza, Róza! - szólította türelmetlenül az a férfihang. Éretlen hang. Nem tudja, Róza felelt-e reá, azt már nem hallhatta, hiszen az ajtó bezárult mögöttük. És most már sohasem tudhatja meg. Vajon jussa