Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)
Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.
CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA Ady; Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt, Ébresztésünk ne fájjon néked, Csokonai, híres Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. Nyugat, 1911. február 1. Két könyv feiküdt hosszú éveken át Ady asztalán. A Biblia és Csokonai összes versei. Nem utazott ezek nélkül. Elrévült szemmel nézett a gyertya lángjába. Meglátszott arcán, gondolatai messzejá maik, vagy ki tudja, tán csak legbelül. Vele szemben, a sarokasztal falimenti padikáján anyja ült, és ünnepi hangon, miként minden este, felolvasott kasztos deálkjainaik. . . . Amint a gerlice ül magános ágon, A több madarakkal nincs egy társaságon : Úgy az én Annám is, mint megunt jószágon, Nálam nélkül nem kap a páros világon .. . Egy pillanatra elnémult a felolvasó, mert fölemelte tekintetét a könyv topjairól, és ránézett fiára. Miiyen búvail bélelt az ő 'Misije ma este is, milyen sovány az a ikedves arcai — no ímert kedves az, hiába szántotta fel a himlő, miként az ő arcát is. Barna bőre a gyertya világosságában szinte viaszsárgán fényi ük. És a szeme sötéten ég ma este is, sötétkék nagy szeme. Pedig iméla^gyefmekből milyen pajzán deákfiú lett. Ránézett az ember: kacagott. Tréfáskedvű fiú pajzán szeme. És ő, az anyja, be nagyon remélte, a szerélem majd mindent eligazít fia életében. Itt van rti, töníkretette. Bár ne látta volna soha azt a csalfa fehérnépet ott a Dunántúlion, azt a jómódban élő komáromi ilyányt, aiki ikéllette imagát, sokáig biztatta. Juliannának hívták — de bát az ő fia, mint afféle poéta, Lillának nevezte. Csókolódzott, ölelkezett vele. Meg azután ki tudja? Feleségül mégis módos kereskedő emberihez ment. Mihály pedig betegen jött haza a D»*«A»*A.i r! A.] > iKöszvény hasogatja hátát, sovány, hogy zörög belé a csontja, meg azután egész éjjelen át iköhög. Hanem valódi baja mégis csak az, Sára asszony tudja, hogy megtört a lelke. Csailódnia kellett mind énben, azt tapasztalnia, ha kap valami után, arról mindenestől lemarad. Szeg én y ember módijára fut a szekér után, de amiért szegény, a szekér nem veszi fel. Nem baj! Itt van ő, az anyja. Amíg egy garasa marad abból, ami atyja ura meg a hites ura ráhagyott, és amíg ereje van, hogy dolgozzék — ő dehogy is hagyja el, Inlkább mindenével istápolja ezt a beteg gyermekét. Nemcsak szereti, de büszke is rá. Jóeszű volt már kisgyermek korában is. Azóta pedig milyen tanult ember lett. Mennyi könyvet, tudományt szívott fel útiközben. Szakasztott, mint az apja. Sok mindent megforgató esze volt annaik is. Mert hiába, nem volt az éppen csak borbélymester. Az orvos uraságok szívesen elhívó gattá'k, hogy segédkezzen nekik. Irigykedtek is reá a felcserek. — Nem fázol, édes fiam? Tegyek még a tűzre? Van ám parázs a kemencében. A legkisebbiik kosztosdeák, Mátibé Gergő felugrik. — Majd én, tekintetes asszony, majd én. Megtördelem azt a nagy ágat, ne fáradjon kegyelmed. Az asszony bólint. Fia pedig az asztalvégen megszólal : — Nem ikeUett vón, melegít engem a mentém is. De bár mán tavasz lenne! Mert hiába írjuk április nyolcad \k napját. Borzas tavasz ez még, hideg szelek fújnak. Szorosabbra fogja mentéjét, elhallgat. Sára asszony pedig folytatja, ahol abbahagyta. A négy deák tekintete újbóli feszült figyelemmel fordul feléje: . . . Sokszor írtam volna, egyszer sem írhattam, Bár írtam is, hozzád azt nem bocsáthattam, Kedves személyedtül mert távul szakadtam ... Vitéz Mihály pár pillanatra odafigyel anyja szavára. Milyen lágyan mondja az öregasszony a verset, rrri-
