Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Laczkó András: Zichy Antal az országgyűléseken.

ZICHY ANTAL AZ ORSZÁGGYŰLÉSEKEN 209 tathatatlanná teszi, hogy Zichy írta.

24 Először az 1861. évi februári kísérletről élcelődött a „közös ügyek" szemszögéből. Kifejtette, hogy ez még annyi szidást sem érdemel tőlük, mint az azt megelőző Bach-rendszer. Az 1861-es alkotmány teremtett parlamentet, interpellációkat, beszéltek a budgetről, s érvényesítette a jelen levő kisebbség akaratát. Ugyanakkor nyomatékos vótumot adott az ellenzéket képviselőknek. Ezek a tapasztalatok Zichy szerint igen drágák voltak. Az eltelt idő alatt egyeseknek be kellett látni, hogy „vannak közös ügyeink", másoknak azt, hogy csak az ilyen dolgokról kell közösen tárgyalni. A négy évet ugyancsak közös idő- és pénzveszteségnek látja. (S az eltelt idővel korábbi elveinek helyességét is bizonyítva érezte.) Elutasítja az 1861-es alkotmány 13. §-át, mondván, egyetért azzal, ha a Lajtán túl ragaszkodnak ahhoz, ami benne jó, ha a jogfolytonosságra építenek, de túlságosan réginek tartotta a közölt dátumot. „Mi, kiknek armálisaink a felséges uralkodóháznál is régebbiek s ereszben nemességünk eredede az idők ködébe vész el; azért nem nézhetjük le az újabb kor embereit." A megjegyzés magyarázata, hogy az „újabb nemesek" könnyebben hajlottak az egyezkedésre, s fennen hangoztatták, hogy egyenjogúak a több őst felsorakoztatókkal. Zichy magyarázatot keresett arra, hogy az „újabbak" miért mentek bele könnyebben a „közös ügyekibe". Felemlít itt egy XIII. századi angol példát, amikor a szigetország nemesei is leszavaztak reformokat — mert nem akarták. Ez számára nagyon lényeges érv. Ha egy nemzet nem akar valamit, annak — mint kiemeli — két oka lehetséges: a tervezett újítás nem jó vagy nem látják be jóságát. Az 1865-ös eseményekből és hírekből azt vette vizsgálat alá, amelyek szerint a februári alkotmány módosításába, illetve félretételébe beleszólási jogokat biztosítanának az összeülő „landtag"-oknak. Ezeknek a lehető legszélesebb autonómiát és hatáskört kell szerinte teremteni, hogy „bizonyos óhajtásokat, illetőleg javaslatokat formulázhassanak". Ebben látja a kibontakozás útját, mert „egyszerű viszszatérés az Októberi diplomára, — ha nem csupán csak a lényeget s mint kiindulási pontot tekintenénk, — nézetem szerint hiba volna. Miért és menynyiben? Azt részint már volt alkalmam fejtegetni; részint; ha idő és körülmények engedik, bővebben előadom. — De talán míg ezeket írom, túl is leszünk a kezdet nehézségein, s egy „überwunderer Standpunkt"-tal több lesz hátunk mögött?"

25 Az álláspont meghaladására persze októberig várnia kellett. Ekkor nyílt ugyanis lehetőség arra, hogy 24. Emlékezünk rá, már 1861 májusában eilmondott beszédében azt fejtegette, hogy a dinasztia és az ország érdekei szinte egybeesnék. Másrészt, 1866. október 25én Lonkay Antal újabb levelet küldött Zichynek. „Tisztelt Barátom! — Örömmel teljesítem {kifejezett óhaját, s minthogy nem érintette ön, hogy vájjon a lapnak illető számát iküldjeim-e több példányban, vagy pedig a beszédek külön lenyomatát, tehát szívesen teljesía helyhatósági és követválasztási mozgalmak elkezdődhessenek. De már ezt megelőzően Zichy kiáltvánnyal fordult tabi választóihoz. A nyomtatásban megjelent szöveg egyik indoka az volt, hogy az 1861-es országgyűlés eredménytelen szétoszlása után nem volt lehetősége munkájáról szabadon beszámolni. Másik oka az ellenfelei támadása volt. Néhány rosszakarója a Deák iFerenc felirati javaslata mellett, annak támogatására mondott szavait sokféleképpen félremagyarázták és olyan dolgokat igyekeztek kihozni belőle, amelyek a választók bizalmát csökkentették volna. Ezért készített egy kiáltványt, hogy olvassák el újra kis füzet formátumban kiszedett beszédét és úgy ítéljenek róla. Magatartásában mindenképpen értékelendő, hogy négy év múltán is vállalja azt, amit mondott. Törvényszerű, hogy az idő múlásával álláspontjának igazolódását látta. Valóban volt olyan tendencia, hogy egyre többen adtak igazat neki. A Polgártársak! címmel Pesten (Emich Gusztáv akadémiai nyomdásznál) kinyomtatott falragasz fontosabb passzusait idézem: „Valamint Ta bon választóim előtt, úgy Pesten az ország színe előtt is bátran kifejeztem az 1848-ki törvényekhez, a szabadság s alkotmányos fejlődés ügyéhezi ragaszkodásomat, de egyúttal azon rendíthetlen meggyőződésemet, hogy mi magyarok nem a forradalomtól várhatjuk boldogságunkat, hanem a felséges uralkodó házzal, s az örökös tartományok népeivel kötendő becsületes kiegyezéstől, s egymás jogainak kölcsönös tiszteletben tartásától. Nem így érez-e ma minden józan hazafi? Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy, ha mind a kormány, mind az ország már akkor az én gyenge szavamra hallgatott volna, ma már tovább állanánk; s ezt a négy évet, melyet nagy kárunkra elvesztettünk, megnyerhettük volna. Nagy ideje, hogy végre hozzálássunk! Ideje már: Hogy kivergődjünk valahára az örökös bizonytalanság hínárjából, a melyben fetrengünk. Hogy a nemzet ismét koronás királyában tisztelhesse atyját. Hogy állandó és szilárd alapokon nyugvó békességnek örvendhessünk. Hogy leszállíthassuk az álló hadsereg létszámát, mely a nép fiait kiragadja családja, s a hasznos munkásság köréből, s felemészti utolsó filléreinket. Hogy kevesebbre szoríthassuk a katona-köteles éveket. Mérsékelhessük az oly súlyos, és nyomasztó sokféle adókat. tem mindkettőt; küldvén itt 20 db Idők Tanúját, melyben jeles beszéde teljesen bennefogilailtaitük és 100 db külön levonatot a beszédből. — Ha több levonat is kellene, csaik méltóztassék pár szóvaíl tudatni s kellő számban rögtön meg küldetik, mert a szedvényt 8 napig meghagyatni rendeltem. Hő tisztelettel: Lonkay Antal. " 25. Idők Tanúja, 1865. júl. 20.