Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Szíjártó István: A szülőföld képe Gyergyai Albert munkásságában.

A SZÜLŐFÖLD KÉPE GYERGYAI ALBERT MUNKÁSSÁGÁBAN 175 egyszerűen írja regényes életrajzát, s mert tudja sok kérdése megválaszolódik majd a következő fejezetekben (kötetekben); képes elhitetni velünk is, hogy ott ahol nem talál választ, az idő múlása állítja majd helyre a kívánatos egyensúlyt. Szegő (Schlesinger) Ignác izraelita tanító és Krausz Fanny gyermekének gátlásaihoz, szorongásaihoz hozzájárult gazdagabb társaihoz való ellentmondásos viszonya. Ezért is tagadta a látszategyetértések, a hazug harmónia világát. Az írói módszer lényegét jelenti, hogy meg sem kísérli a kronologikus rendben haladást, hanem az egymást előhívó, egymásnak felelő emlékek rendje szerint ír. „Memóriája kitűnően működik a részletek felidézésében is, de választott módszere az elbeszélő technika igényli ezt. Színes kibogozhatatlan gombolyaghoz hasonlítja az emlékek tömegét, melyből óvatosan, remegő ujjakkal kell kikeresni egy-egy szálat, kétkedve vajon az igazit fogja-e, s félve, hogy hirtelen elszakadhat."

8 A „temps perdu"-t kutatja idő és emlékek rétegei alatt, nosztalgiával idézi fel, ami már nem tér vissza. A részleteknél nem akar túlzottan elidőzni, de alkalmanként megismétli mai kérdését: Él-e még? Vajon mi van vele? Mi lehet velük ma? A kérdésre adott válaszok mindig több ágra szakadnak, jelezvén az eltelt hetven egynéhány esztendőt, s jelezve egylben az alternatíváikat: sokfelé lehetne továbbindulni az emlékezés ösvényein. Gyergyai írásművészetének talán a kulcsát találhatjuk abban a gyakorlatban, hogy az olvasóval tökéletes egyetértésben választja — úgy tűnik — azt a szálat, melyen néha úgy érezzük kerülőutakon közeledünk a múltból a mába. önéletrajzot írt mint Déry Tibor, Vas István, Bernáíh Aurél, — egyben a magyar századforduló világáról vall, olyan hitelesen, mint Bródy és Ambrus. (Somogyról Takáts Gyula írt így a Polgárjelöltekben.) Az ő világa mégis elsősorban Krúdy tollára kívánkozik, még pontosabban impresszionista festők ecsetére, Huszárik Zoltán kamerája elé, (bár a filmszerűség is inkább állóképek vetítését jelenti). A képek nem vágásokkal, bántó megszakításokkal — finom leheletszerű áttűnésekkel, halványuló, erősbödő színekkel —, lényegévé válnak a műnek. A szavak teasüteményként omlanak el a szánkban — miként Marcel Proust írásaiban. Ebben a líraisággal átitatott prózában a színeknek, szagoknak is kitűntetett szerepe van. Levendula, rozmaring és verbéna illat lengi be ezeket az írásokat. Amikor Gyergyai tűnődéseit olvassuk, mai gondolkodásának látóhatárát ismerjük meg elsősorban. Lírai vallomása az öröklött szokásrendről, a tisztes szegénységben egymásrautaltak világáról azt is megmutatja, hogy eleven közösség épül a mégoly magányos emberek köré is. (Gyergyai Párizsban élt és dolgozott, mikor anyja halálhírét vette. Bölcs rezignációval az elkerülhetetlenbe beletörődve munkába termetkezett. Azután egy reggel a Parc Montsouris hársai alatt szívébe fúródott a fájdalom „oly erővel, hogy le kellett ülnöm a legközelebbi padra, s törni a fejem, mi történt velem, miért ez a vonagló és mindent elsötétítő izgalom. Percekig tartott, míg rájöttem: a hársillat már nem élő anyámat juttatta eszembe, az iskolaház előtt, az utcán hársfasor virult az árok szélén, s anyám nyaranként teli zacskóval szárított a virágából, hogy aztán télen minden este herbateát főzzön belőle . . .") Az Anyám meg a falum sikerkönyv lett. Bajom is felfigyelt az önéletrajzi regényre. (Már 1968-ban díszpolgári cím adományozásával köszönte meg az író „hazatalálását.) Ami még ennél is fontosabb, alig akad család Nagybajomban, ahol nem őriznék a könyvespolcokon Gyergyai könyvét. Az anyám meg a falum nem önálló könyv. Már megírásakor egy trilógia első részének tekintette. 1979-ben jelent meg a regényes életrajz második kötete A falutól a városig. Elsősorban a századeleji Kaposvárral ismerkedhetünk meg, melyet sohasem szeretett, ahol gátlásokkal, szorongásokkal telítődött, de amelynek ábrázolása, emberi melegséget sugárzó bemutatása szemlátomást mégis gyönyörűséget szerzett neki. „A szeretet, melyet Gyergyai az élet nélkülözhetetlen kovászának mond, nála sohasem puszta érzelmesség, hanem cselekvés, termékeny emberi kapcsolat, viselkedés, és tett, amely éppen olyan egyszerű, mint a legtöbb házi munka, mint a szövés, a kenyérsütés, a gyomlálás, vagy a kötögetés"

9 — látta meg az Anyám meg a fa/umról elismerő kritikát író Tüskés Tibor Gyergyai szépprózájának talán legjellemzőbb vonását. Aki szeretettel megáldott ember és író, s oly sokat tud a világról, mint az idős professzor, az nyilvánosan is meri vállalni meghatottságát; annak soraiban a bánat és könny érzékenységgé nemesedett. Ifjúkorában írta: a föld legnagyobb csodája az ember. Nos, ma is megindultan áll minden megnyilvánulása előtt. Nagybajomi emlékekkel folytatódik — egyben kezdődik — a kötet, s csak azután következik az első kötetben vázlatosan már megelőlegezett városportré. A fejlődő, Kanizsával, Péccsel rivalizáló Kaposvár történelmileg hiteles társadalomrajza után olvashatunk a gyerekkori olvasási láz megerősödésének körülményeiről, miként jutnak hozzá a főgimnázium tanári könyvtárából Arany, Petőfi, Vörösmarty, Eötvös, Tompa, Goethe, Heine, Spinoza, A hét és az Új idők példányai mellett Gyulai és Péterffy kritikái, Taine, Carlyle, Emerson kötetei. Az olvasás mellett szomjasan tanulja az idegen nyelveket, szüleivel németül levelez, franciát tanul, maga is szegény kosztosdiák házitanító. Mademoiselle Chantai, a Savoie-ából Kaposvárra került hegyi paraszt származású nevelőnő, aki romantikát keresett; egzotikus tájakat, vad népeket akart látni, — itt horgonyzott le, s nyelvtanárként központjává vált a kaposi „jó társaságnak". Van kivel beszélni Rousseau8. Poniogáts Béla írása. Literatúrai 1974/1. p. 127. 9., Tüskés Tibor: Hódolat a szülőföldnek. Somogy, 1973/1. p. 5-7.