Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Nemes Takách László: Kelet-ázsiai lakkművek kémiai, technikai jellemzői és rastaurálásuk problémái

158 N. TAKACH LÁSZLÓ sen száraz lakkozott felületre felhordott újabb réteg felületzáró hatására ún. „krokodilbőrös", ráncos felszín alakul ki. A felhordott lakkrétegben a polimerizáció és térhálósodás enzim katalizálta kémiai reakciói viszonylag lassan, víz és oxigén felvétele mellett történnek meg. A már „porszáraz" felületre felhordott újabb réteg ezt megakadályozza. Az eredmény alacsonyabb polimerizációs fokú, kis mértékben térhálósodott anyag. Az alacsonyabb polimerizációs fok miatt a lakkrétegek húzószilárdsága kisebb, törékenységük nő, a lágyuilási hőmérséklet alacsonyabb. Hasonló eredményhez vezet a lakk meleg, száraz levegőn való szárítása. Az anyagnak nincs lehetősége vízfelvételre; az alacsonyabb polimerizációs fokú láncok már térhálósodnak, mielőtt a polimerizáció megfelelő mértékben lejátszódhatna. A lakkműveket az egyes rétegek teljes megszilárdulásáig nedves szárító helyiségekben hosszú ideig, sokszor hetekig, hónapokig szárították. Ez a reakcióidő megnyújtásával elősegítette az egyes rétegek lakkanyagának lehető legtökéletesebb polimerizációját és térhálósodását. A lakkművek alapjának igen szigorú esztétikai követélményeknek is meg kellett felelniük. A legtöbb fajta lakkműnél az alap legkisebb hibája is feltűnik a díszítő lakkrétegek felhordása után. Elsősorban a japán és kínai lakkművesek fordítottak nagy gondot arra, hogy lakkműveik alapszíne mély tüzű és homogén, felülete pedig szabályos simaságú legyen. A nagyon munkaigényes és csak hosszú idő alatt e'őálli'tható sokréteg-szerkezetű alap kialakulásának oka feltehetőleg a tartós, tökéletesen sima felület elérésére való törekvés volt. Az alapozás ilyen sokrétegű, gondos készítése a jó minőségű lakkművekre volt jellemző. Nagy általánosságban megállapítható, hogy legtöbb alapozó réteget a japán mesterek alkalmaztak lakkműveiken. Valamelyest kevesebbet a kínai, valamint egyes, a kínai technológiával dolgozó koreai, thaiföldi, vietnami mesterek. A nem Kínában vagy Japánban készült lakkművek alapja általában jóval kevesebb, tizenegynéhány rétegből áll, sőt India egyes vidékein (pl.: Rajputana, Karnul, Mysore, Kashmir) és Perzsiában alig egy-két rétegű ,,alapot" készítettek a lakkművesek. Az alap felületének színe általában fekete, piros, vagy barna; olykor más színű: világos sárga (pl. perzsa) vagy sötétzöld (karnul). Az alap sima, matt felületére kerültek a díszítő rétegek. Az általában művészettörténeti szempontból írott szakcikkek több mint száz fajta díszítő technikát neveznek meg. Ezek nagy része azonban elnevezését a készítő mesterek neve, az ábrázolt motívum vagy valamely beépített anyagfajta után kapta. Technológiai szempontból mintegy 60 féle technika különböztethető meg és ennek kétharmad része nem szerkezetében különbözik, hanem speciálisan készített felületén (pl. ezüst-szürke, tompa fényű vagy aranybarnán, acélkéken csillogó fekete felületek). Technológiai szempontok szerint a következő csoportokba sorolhatók a díszítő technikák: Lakkal festett tárgyak: tulajdonképpen alig tekinthetők lakkműnek. Néhány réteg krétaporral kevert nyerslakk alapozáson 1—2 rétegben színes festőlakkokkal, ecsettel festett felületű tárgyak. (India, Karnul, Perzsia.) (1. kép.) Lakkal festeti tárgy Egyszínű, díszítetlen lakkművek: a megfelelő színű alapra néhány réteg finomított nyerslakkot hordtak fel, majd 1—2 réteg színes — legtöbbször fekete — nyerslakkréteg következett. Végül áltállá ban ellátták fényes bevonóíakk réteggel is. Negoro lakkok: a tárgy felületét először feketére lakkozták, majd vörös lakkal vonták be. A felső lakkréteg csiszolásával foltokban láthatóvá vált az alsó réteg. Festett lakkművek: a lakkal festett tárgyaktól szerkezetileg sokrétegű alapjuk miatt különböznek. Ide tartoznak a kínai eredetű olajfestékekkel festett lakkművek is. Mitsuda-e = olajban diszpergált pigmentek; sai-e yoshoku — színes enyvoldatok + olajbevonat; kin-gin-e = arany- és ezüstpor enyvoldatban stb. Hintett lakkművek; hira-makie: az alap felületére lakkal felfestett, még ragadó mintára arany vagy más fémport hintettek. A mintát száradás után nem csiszolták, gyakran bevonó lakkréteggel látták el a tárgyat. Ide sorolhatók az ún. ,,arany-lakkművek" is: alapszínt adó technikák: a kinji vagy ginji = összefüggő, sima aranyfelület nedves lakkra hintett fémporból; fundame = matt, tömör aranyszín lakkba kevert fémporból; nashiji = a körte szemcsés héjához hasonló, szemcsés aranyfelület: több rétegben, sűrűn a nedves, áttetsző lakkba szórt durvább fémszemcsékből. A köztes rétegeket nem, csak a felületet csiszolták. — Mintát adó technikák: mura nashiji = felhősen hintett finom aranypor; yasuriko nashiji = a nedves lakkba hintett nagyobb szemcséjű fémreszelék; gyöbu nasiji = szabálytalan szemcsék aranyfóliából kiszakítva és a nedves lakkba hintve. (Ez utóbbi technikát már gyakran a berakásos lakkművek közé sorolják.) (2. kép.) Visszacsiszolt lakkművek; togidashi-makie: a technika lényege az, hogy a színes alapra pl. hira-makie technikával felhordott motívumot az egész felülettel