Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)
Irodalom - Laczkó András: Árkádia öröme múltán (Berzsenyi Dániel „Életfilozófiá”-ja).
408 LACZKÓ ANDRÁS megingathatatlannak látott, az illúzióvá, tévképzetté, lerontható légvárrá legyen, és serkentse az önvizsgálatra. Ezt rövidebb-hosszabb időközökkei persze többször megtette már. Az Életfilozófia - a motívumok vizsgálatánál is láttuk - összegzése és egyben meghaladása az évekkel előbbi hasonló jellegű verseinek. Ezek közül a gondolatazonosság, szókészlet és építés bizonyos egyezése okán legelőbb a többször említett Barátimhoz emelhető ki. Azért, mert kritikát mond önmagáról, kijelenti, hogy már nem írhat úgy, mint addig: „Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás, / Mennyi andalgó öröm és reménység / Rengetett, édes Csőlátás! öledben / Mágus erővel. / / Álmaim tűnnek, leesik szememről / A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak / Rózsaberkéből sivatag vadon kél / Zordon időkkel : / / Hol csak a külszín fedi a valóság / Puszta országát bíbor állepelben; / Ámde a bölcsnek beható szemével / Játszani nem mer." Vagyis, életének valósága közbeszólt, komorrá és magányossá tette, önkörébe zárta, elhessentve tündéri képzeteit. E gondolat az Életfilozófia indításában különösen erős. Leírták már, hogy Berzsenyi szemlélete átformálódását képbe sűrítve mutatta meg olvasóinak: ,,. . . az aranyvilágnak Rózsaberkéből sivatag vadon kél". Miért érdekes ez a másfél sor? Legfőképp azért, mert a változást nem optikailag, hanem lélektani módon rögzítette; a világot tündéri prizmában mutató csalárd fátyol eltűnése belső folyamat, s ebből következően csak jobban kell figyelni arra, amit addig rózsabereknek látott és az — reálisabb! — sivár pusztaságként mutatkozik. 48 Ezek a részek - mint utaltam rá - az Életfilozófiában felerősödtek, és némileg más értelmet is nyertek. Legelőbb azzal, hogy a költemény kezdő sorai kapcsolatba hozhatók Schiller Resignation című versével. A kontextus ilyen viszonylatáról volt már szó. Amihez még annyit szükséges hozzátenni, hogy a széphalmi mesternek is jelentős szerepe volt az ilyetén kezdésben. Berzsenyi éppen Kazinczy által ismerte az „Árkádiapört". Merényi Oszkár az Életfilozófia magyarázata során figyelmeztetett arra, hogy Berzsenyi nem véletlenül küldte Széphalomra, s az sem pillanatnyi impulzus eredménye, hogy a második sora Árkádiával kezdődik. Ugyanis, Kazinczy 1811. február 21-én postázta Nikiára Egy római Árkászhoz című versét, ami tulajdonképpen nem más, mint Széphalom költői leírása és ezzel fejeződik be: „Mondd: jöjjön s lássa ezt - itt Árkádia!" Nem lehet, sőt a levélváltás közötti rövid idő miatt nem szabad feltételezni, hogy ennek az Életfilozófia megírására döntő hatása lett volna. De a szövegelem mégiscsak Kazinczyval kapcsolatos. Az említett „per" egyik-másik írása megjelent a Hazai Tudósítások című lapban, Berzsenyi egyik kedvenc 48. VARGHA: i. m. 122. 49. Kazinczy Művei II. 144. 50. A poétái expressziók mágiáját, a „kihímzést" Szauder József Berzsenyi klasszicizmusának megnyilatkozásaként értékelte. SZAUDER: i. m. 295. De, tekintetbe kell venújságjában. Abban Fazekas Mihály Debrecen védelme című cikkével indított támadást Kazinczy ellen, s hibáztatta az Árkádia szimbólum sokrétűsége miatt, meg amiért rágalmazta a várost. Az írás hangja nyers volt, a széphalmi mestert valósággal megsebezték sorai, méltatlankodott is ezen barátaihoz írt leveleiben. Berzsenyit - mint fentebb futólag áttekintettük - mélyen foglalkoztatta Kazinczy alakja s a vita alkalmat adott arra, hogy költői „védelmére" álljon a gondolatnak. Természetesen mentora szellemében. „Árkádia, igenis marhalegelő tartomány volt, és éppen azért, minthogy az volt, ottan virágzottak a múzsák mesterségei leginkább. Innen nevezi Virgil is a maga két kedves énekesit árkosoknak (Arcades ambo et cantare panes et respondere parati - Mindketten árkádiaiak, egyformán jó énekesek és készek a versenyre) . . . Árkádiában élni tehát . . . nem jelent egyebet, mint ezt: Egyike voltam hazánk kedvelt énekesinek én is, s boldog éltet éltem a mesterség szép régiójában" — írta Kazinczy a Hazai Tudósításokban. 49 Az Életfilozófia szövegmagyarázatához itt az a tény érdekes, hogy a niklai poéta vállalja a vitatott tartományt s ugyanúgy, miként a fenti idézet, azonosítja a pásztort és a költőt. Megszüntetve ezáltal a szimbólum jelentésrétegeiben látott kontroverziát. A kezdő kép szóhasználatával tündéries szemléletre utal vissza. Rózsa, ambra, arany díszíti, csillogtatja s elfedi a valóságot, a szendergés pedig az ébrenlét és álom határának révületét, a poétái alkotás bódulatát asszociálja. Valóban? Nem csupán az utólagos magyarázó látja így? „Édes szerelem, édes poézis, mi az ember nélkületek!" - kiáltott fel Berzsenyi az Életfilozófia (pontosabban: akkor még Az élet korai) kapcsán Kazinczyhoz küldött levelében. S ez megerősíti, hogy a kezdő szakaszok a korábbi én rajzai, ezekben az addigi illúzióit vette sorra. Méghozzá úgy, hogy „kihímezte", a szavak mágiájára építve tette páratlanul széppé a megéitet. S ez megerősítve a mitológiai utalásoktól - Szauder József szerint — Berzsenyi klasszicizmusára mutat. 50 De, hogy nem lehet ily egyértelmű az Életfilozófia kontextusának megítélése, azt a IV. szakasztól prózaibb stílus igazolja, valamint közvetetten Kölcsey későbbi - a tökéletesség „kánon"jából kiinduló — bírálata. Bizonyos értelemben határesettel van itt dolgunk. Azért is, mert önmagával reálisabb szemlélettel megkísérelt már szembenézni. A vizsgált költemény előtt némileg szentimentálisabb megfogalmazásban Az élet dele című művében tekint végig a megtett úton. Ennek egyik centrális eleme a „nel mezzo", az élet feléne érkezés, az egyéni sors alakulásán való meditáció. Feltűnően gyakori szava a nem, a múltbeli ábrándok, szépségek tagadása, valósághű értékelése: ni, hogy éppen ezeket az elemeket utasította el Kölcsey a klasszicizmus „felsőbb ideálja" alapján. Kölcsey Ferenc Válogatott Művei. Válogatta: FENYŐ ISTVÁN. Bp. 1975. 236-245.
