Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Néprajz - Együd Árpád: Adatok a láncversek számszimbolikájához

276 EGYÜD ÁRPAD Sed Jacobus major vitrum exhausit, At Iscariotes urna os clausit, Hej,.. etc. Paule, Mattia tarde venistis, Vobis est injuria, quod non bibistis, Hej vinum recens vinum, Melius quam vêtus vinum. Canae Galileae Singuli hoc vinum satis laudarunt, Et supra capita vitra gyrerunt, Hej vinum . . . etc. Virgo Mater, Jesu pro nobis ora, Ut tale bibamus in coeliora, Ut tali vinum bibamus Deoque benedicamus In coélesti aula. - Amen. E latin nyelvű szöveg után Seprődi János az alábbi megjegyzést teszi: „Barát^ének lehetett, melynek sikamlós változatait magyarul az iskolák környékén most is hallani. Úgy látszik, mintha a nép közé is leszivárgott volna; egy változata legalább ugyanebben a versmértékben, de magyarul, közölve van. Nyelvőr IV. évf., 89/1875. Később a kódex 211. levelén magyar fordításban is megvan ezzel a dallammal, amely minden tekintetben magyar népi dallam. A 13. verszaktól kezdve a kódex 60. leveléről írtam ide a szöveget, ahová a kódex írója szorultságból tette. A 12. szakasz végével ugyanis ezt mondja: cetera vides 60." A fentiekre utalva Bálint professzor úr is azt véli, hogy középkori forrásuk alig vonható kétségbe, s jelentősebb mértékben az obszerváns kolostorok szellemi környezetében volt divatos énekforma; elterjedésében nagy szerepe lehetett a vándorprédikátorolknak is: ,,. . . középkori obszerváns, illetőleg goliard forrásuk azonban kétségtelen. Utalnunk kell a clerici vagantes, kápsáló barátok jókedvű világára, interetnikus európai szerepére ... Az ének szintén Kájoni lejegyzett, esetleg megkötött magyar régi változatai, emlékei egészen 1799-ig nem kerültek napvilágra. Nyilvánvaló azonban, hogy a hajdani élőszavas néphagyomány megőrizte . . . Fennmaradásukat most már az egyidejűleg terebélyesedő ponyvairodalom is elősegítette ... A magyarságon kívül addigi tudomásunk szerint, ismeretes Szakolca révén a szlovákoknál. .. horvátoknál".

24 Mindkét fentebbi idézet igen sokatmondó a további kutatások számára, de alátámasztja az általunk is feszegetett kérdéseket. A nyugat-horvát lakodalmakban is előforduló Kánai menyegzőről Szegedy Rezső informál bennünket (Kurelac nyomán) az alábbiak szerinti megjegyzésével: „. . .Az első ilyen hivatalos lakodalmas rigmus a 24. BÁLINT S. : Karácsony, húsvét, pünkösd. Bp. 1976., 168. 25. Ethn. 1922., 60-64. (Szegedy R.: Nyugat-magyarországi horvát lakodalmi szokások.) Kánai menyegző, minőt Kurelac F. gyűjteményében is találunk, s mint értesültem egyes plébánosoktól, éppen ők vannak azon, hogy ez legyen az első ének, melyben részt vesz az egész társaság".

25 A cikkíró „hű fordításban" adott éneke ugyancsak a közismert bibliai témára épült, de tartalmában, versi szerkezetében részben eltér a magyar változatoktól. Már a kezdő soraival is, mintha a históriásokat akarná utánozni: „Hallottátok hirit Szent János könyvének GalilejJKánánban menyegzőt ülének Urunk ottand nagy csudát tett; A víz ottand jó borrá lett, A kánai menyegzőn". A további strófákban sok szereplővel találkozunk. Ott találjuk Szent Jánost, a horvát lakodalmakra jellemző ,,ajándékszedőként"; Szent Tamást „asztal-főjeként"; Szűz Máriát; táncpartnerként Magdalénát; a „jövőtlátó" Annát; Fülöpöt, Máriát táncoltatva, aki szakácsnő tisztségében „jó levesével kitett magáért"; Szent Pétert, kiből „ömlik a szó" stb. Egyszóval a Jézus-rokonság és néhány apostol mulatozásainak hangulatos életképét varázsolja elénk a horvát változat is. A cikkíró papokhoz intézett szavaiból kitűnik az is, hogy e vallásos téma profanizált éneke jól megfér az egyházi szemlélettel, legalább is a falusi papok körében. Erről így ír: „A válasz rendszerint az volt, hogy a nép vallásos és erkölcsös, de egyúttal nagyon kedélyes és szereti hangoztatni, hogy a kedélyes mulatozás még az Úristen előtt is kedves és összefér a szent élettel . . .". Ez utóbbi gondolat nemcsak a horvát népi mentalitást fejezi ki, hasonló a helyzet a magyar parasztság gondolkodásában is. Minden bizonnyal így volt ez Kájoni korában is. A Cantionalek közé felvett énekek nem mindegyike szolgált csupán egyházi-vallási célt. Itt most csak felsorolásként említjük a kódex tánc-anyagát: Apor Lázár tánca, Madrigal Zigarica, oláh tánc, a Tikha ugordanatzka, de a legfőképpen a sokak által már elemzett „Nyúl éneke", melynek dallama megegye? ik a Messias iam venit — Kánai menyegző-jével. A nép körébe „leszállt" és műfaji változást mutató énekvariánsból mutatunk be néhány versszakot lócskay

2<í nyomán, melyről Bálint Sándor is azt mondja, hogy vőfényversről van szó. Érdemes meghallgatni ízes-zamatos népnyelvisége miatt, de azért is, mert szakít a megszokott egyformasággal, és újszínűséflével megragadja az olvasót: „Mikó Urunk még ef fődön jóra Hozzá mönt az eggyik tanítványa. A ki magát meghajtotta, Jézus kézit mögcsókota : Jónás fia, Péter. Édes anyád, Mestör, üdvözőtet, Keresnéd fő, hogyha lőhet, őtet, Mert a vőféj rég ön várja, Kánán mönyegzőbü. 26. Nyelvőr 1875., 89. (Lócskay J.: A Kánai menyegző.)