Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)
Régészet - Patay Pál: Harangok Somogy földjén
HARANGOK SOMOGY FÖLDJÉBEN 241 dósa jön elsősorban számításba. De protestáns vidékeken régebben a XVII. századi ellenreformáció, vagy többször a XVIII. századi katolikus restauráció erőszakosságaival is kapcsolatba hozták a harangok elrejtését (pl. Úszód, 29 Uny 30 ). Végül él olyan hiedelem is, amely szerint Thököly kurucaitól (Karcsa 31 ), vagy a szabadságharc folyamán az „ellenségtől" (Sajórecske - Riec'ka, Csehszlovákia 32 ) féltették a harangokat. Tekintsünk el azonban a népi hagyományoktól, és kíséreljük meg tények alapján több-kevesebb pontossággal meghatározni harangjaink földberejtésének idejét. Sajnos, ilyen esetekről hiteles o ! kirat vagy egykorú feljegyzés nem áll rendelkezésünkre. így magukra a leletekre vagyunk utalva. Mind a hat Somogyban talált harang - akárcsak a fentebb felsorolt többiből is az, amelyet közelebbről ismerünk - középkori. A somogyiak között minden bizonnyal a zselicszentpáli a legidősebb; legkésőbben a XIV. század második felében készült. A bárdudvarnoki valószínűleg a XV. századból való; talán a szabási is. A további három a XVI. század első feléből: 1512, 1533 és 1536 évszámmal keltezett. Hogy nincs közöttük ennél fiatalabb, az nem lehet véletlen és biztos: e tekintetben a XVI. század második felét határkőnek tekinthetjük. Bár egyáltalában nem valószínű, hogy mindegyikük egy és ugyanazon közvetlen oknál fogva és egyazon időben került a földbe. A felsorolt tények összevetése alapján arra is következtethetünk, hogy a harangok elrejtése között nem telhetett el hosszú idő, legfeljebb néhány évtized. Mindezeket figyelembe véve tehát az elrejtés indítéka a XVI. század közepén vagy második felében lezajlott török hadjáratokban és portyákban keresendő. 33 Török seregek a Dunántúlra először 1526-ban léptek. Az ország politikai életére bármennyire is sorsdöntő volt a mohácsi csatavesztés, a gazdasági életre (eltekintve attól a területtől, amelyet a török hadak a csatát követően a Duna két oldalán Győrig oda- és visszavonulóban végigdúltak) nem volt nagyobb kihatással, így érthető, hogy Somogyban még az 1530-as években is gondoltak harangok öntésére. Igaz, ezeket a harangokat már nem jó mesterek készíthették, hiszen pl. a bolhásit az évszámon kívül semmilyen felirattal vagy díszítéssel sem látták el, a taszári öntőjének gyenge szakismeretéről a felirat tükörírásos volta árulkodik. Nem sokkal ezt követően azonban a török a megyében is megjelent. 1541-ben az övé lesz Koppány, 1555-ben már Babócsánál van, 1566-ban bekövetkezik a szigeti veszedelem és 1600-ban Kanizsa elesetével tulajdonképpen a török az úr az egész megyében. Most már nem arra gondolnak az emberek, hogy harangokat öntessenek, hanem hogy egy-egy portyázó csapat közeledte esetén a meglevőket is biztonságba tegyék, ha másképpen nem lehet, földbe rejtsék. Nem is ismerünk Somogyból egyetlen, a XVII. században öntött harangot, sem templomtoronyból, sem földből előkerültén. Hasonló kép tárul elénk a többi, földben talált harang esetében is. Azok, amelyeket csak valamennyire is ismerünk, középkoriaknak mondhatók. Kettő közülük évszámmal is ellátott (1465 és 1468). A legfiatalabbnak látszókat sem keltezhetjük a XVI. század közepénél későbbire. Tehát ez az időpont más vidék esetében is határkövet jelent. Van ugyan közöttük olyan is, amely 200—300 évvel idősebb, mint a török hódítás beköszönte, tehát éppenséggel már korábban is földbe kerülhetett volna. De harangokat a XV. századot megelőzően céltudatosan valószínűleg nem zsákmányoltak, hiszen akkor még nem öntöttek ágyút, így nem valószínű, hogy különösebben szükséges lett volna az elrejtésük. Ezek a harangok is — kettő kivételével — olyan területen kerültek elő a földből, amely rövidebb-hoszszabb ideig török uralom alatt állt. De még az a kettő is olyan vidékről való, ahol a török hadak nem is egyszer megfordultak. így az egyik lelőhelyének vidékét, Szabolcs déli részét Nagyvárad elfoglalásakor, 1660-ban a török, de különösen a tatár portyázó csapatok erősen pusztították. A másiké, Rekenyeújfalu többször is a törökök útjába esett, hiszen a szomszédos Rozsnyót 1556-ban és 1584-ben is feldúlták, sőt 1573-ban még az északabbra fekvő Dobsinát is. Természetesen előfordulhatott, hogy harangokat nemcsak a törökök zsákmányoltak (sőt tudunk is arról, hogy a XVI. században, a kettős királyság idején főuraink is elhurcoltak templomtornyokból harangokat ágyúk öntése céljából, sőt maga János király is adott ki erre parancsot), mégis nagy általánosságban hazánkban a török uralom 150 éve volt az az idő, amikor a földből előkerült, vagy még a földben lappangó harangok túlnyomó részét elásták. Harangjaink története tehát szoros összefüggésben van hazánk történetével. Sorsuk jól beleillik abba a szomorú képbe, amely visszatükrözi az ország és népe viszontagságait. Az pedig, hogy viszonylag sok elrejtett harang fordult ki Somogy földjéből, minden bizonnyal összefüggésben van azzal a súlyos pusztítással, amelyet Somogy falvai a XVI. század második felében és a XVII. század folyamán elszenvedtek. Patay Pál 29. 1819. évi Canonica Visitatio jegyzőkönyve. Dunamelléki Református Egyházmegye Levéltára, Budapest. 30. Saját heilyszírvi adatgyűjtés 1958-ban. 31. „Adalékok" című összeírás 1898-ból. Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak. 32. 1941-ben kibocsátott kérdőívre adott válasz. Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak. 33. KALMÁR K. (lásd 15. jegyzetet) tudni véli, hogy a harangot 1815 és 1833 közötti időben ásták volna el, miután azt községbeli lakosok az egyháztól ellopták. Ez a feltevés azonban az 1810-ben készített vagyonleltár és az ahhoz 1815-ben és 1833-ban fűzött utólagos bejegyzések (a Bolhási Református Egyházközség irattárában) téves értelmezéséből adódik. Utóbbiban arról van szó, hogy (1810 előtt) a kisebbik harang leesett és ezért azt a „Múzeumban", azaz „Tanuló Házban" helyezték el, nehogy a „Polgárok" eladják, amint azt egyszer már megkísérelték, de az uraság azt nem engedte meg.