Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)

Tanulmányok - Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után

JULIANUS MAGYARJAI A MONGOL KOR UTÁN A magyar őstörténet iránti érdeklődés egyik fő létrehozója már a honfoglalás idejétől kezdve egy reális igény volt: a 'magyarság ugyanis Keletről jött Kárpát-imedencei hazájába, ennek a keleti származásnak a tudatát sohasem veszítette el, s a 'keleti őshazában maradt magyarokkal a kapcsolatot fenntartotta. Már Bíborban született Konstantin bizánci császár megemlíti, hogy az elszakadt szavárd magyarokkal kora magyarjai 'kapcsolatot tartanaik fenn.

1 Később e kapcsolatok lazulhattak, megszűnhettek, de Árpád-kori elveszett! gesztánk is megemlítette, hogy az őshazában maradt magyarok lakóhelye Magna Hungária vagy Hungária Maior, azaz régi vagy ősibb Magyarország.

2 A geszta ezen híradásától nekibuzdulva indu Inaik el a magyar domonkos barátok, először 1235-ben, hogy a keleten maradt magyarokat fölkeressék, s — mint tudjuk — Juli anus meg >is találja őket a Volga középső folyásának vidékén. Julianus híradását, a nagyértékű Riccard'uS-jelentést hosszú évszázadokra elfelejtik, míg 1695-ben Cseles Márton magyar jezsuita megtalálja a jelentést Vatikánban, majd ötven év múlva 1745-ben Desericzlky Ince kiadja először nyomtatásban.

3 Azóta Julianu'sék útjai és a keleti magyar töredékeik a magyar őstörténet sokat tárgyalt és vitatott kérdései közétartoznak. Mii lett a Volga-vidéki magyarság sorsa a mongol kor viharai után, meddig beszélhettek még magyarul, milyen névve>l szerepelnek a különböző forrásokban? E sok feltoluló kérdésre — nem áltatom magam, s másokat sem — meg sem kísérelhetem most, hogy teljességre törekvő formában válaszolni próbáljak. Ehelyett a keleti volgai 'magyarság továbbélésére vonatkozóan a legértékesebb forráscsoportot, az orosz forrásaikat vettem vizsgálat alá, melyre a magyar kutatók eddig nem fordítottak kellő figyelmet, s meglepetésemre sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előttem. A volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsár, mescser, miser) történe1. Const. Porph. ed. Moravcsik. Bp. 1950, 170-3 (38. §). 2. A Riccardus-jelentésben: „Inventum fuit in gestis Ungaroruim christian or urn, quod esset alia Ungaria maior, de qua Septem duces cum populis suis egressi fuerant, . . ." Bendefy L, Fontes authentic! itinera (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937, 21. 3. Vásáry /., A jezsuita Cseles Márton és a Julianusje I en tés (A Magna Hungária és a Jugriakérdés történetéhez in: Középkori (kútfőink krititét, összefüggésüket másképpen vagyok kénytelen látni, mint eddig sokan. A következőkben tehát ezt a több ponton ,,új képet" szeretném ismertetni. Először a magyar tudomány álláspontját vázolnám, csak főbb pontjaiban, a részleteiket majd a későbbiekben veszem elő. Tudtommal először Fejér György refüinmkori történetíiróniknáil merül fel a magyar szakirodalomban a fenteimlített nevek egyike, a mescser. Fejér György az Uráf-vidéki népek között sorolja fel a mescsereket: „Metscherjakae, vei Mestsoherjakae". Megemlíti, bogy a Nesztor-féle orosz őskrónikában szerepeinek a cseremiszek és mordvinok mellett/' Fejér György ezen Ismereteit, mint maga is jelzi (p. 45), XVIII. századi orosz és német munkákból (Schlözer, Rücskov, Falk, Georgi) vette. A mescser szó hamgaiakjának a magyarral való hasonlósága pattanthatta ki Fejér György indoklás nélkül közölt ötletét: „Sunt Magyarorum reliquiae." E megállapítása nem talált nagy vissz hangra, több mint ötven év múltán szól csak megint e témáról, Fejér György megjegyzéséről valószínűleg nem is tudva, M u n к ácsi Bernát. »A „magyar" népnevet fönntartották az ugyané területen (a Kómától délre) lakó miszär-ek (kazáni kiejtés szerint: miszar, csuvasul: miszär, oroszul: mescser, mely tatár nyelvű népet a középkori orosz történetírók mozsár, madzsar, mocsárin alakú nevekkel emlegetik (vö. megyer és imagyar)«

5 M u nkácsi Bernát világosan exponálja a kérdést, s nézetét (megyer-ből lett a miser, mescser alak; magyar-lból a mozsár alak) - mint látni fogjuk - napjainkig szinte mindenki maradéktalanul osztotta, m in denki rá hivatkozott, anélkül, hogy ismereteinket lényegesen bővítették volna e tekinteliben. Munkácsi Bernát hívja fel a figyelmet az oroszországi helyneveikre is, amelyekben a magyarok neve őrződött meg. Még több alkalommal visszatér Munkácsi Bernát erre ku

s kérdései. Bp. 1974, 261-275. 4. Fejér Gy., De peregrinis nominibus Magyarorum avitarum sedium ind ici is. Pest 1837, 44. 5. Munkácsi В., Etn 5 (1894) 175. ó. Munkácsi В., Etn 6 (1895) 140 (a saeki oklevél és az 1483-as Macsjarin adat említése, I. majd alább); Munkácsi В., Etn 6 (1895) 385, sz. 1 (az orosz évkönyvek 1551-es mozsár adata); Munkácsi В., Etn 9 (1898) 169; Munkácsi ß., Akad Ért 27 (1916) 75-76 (magyar adatok votják területről).