Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)

Évi jelentés - Szuhay Péter: Néprajzi gyűjtések Babócsa környékén

312 ÉVI JELENTÉS 1974-75. NÉPRAJZI GYŰJTÉSEK BABÓCSA KÖRNYÉKÉN A budapesti ELTE Bölcsészettudományi Kar Néprajzi Tudományos Diákköre már 1974 őszén tervezett egy nagyszabású gyűjtést — s mielőtt a kutatási területet meghatározta volna — kitűzte azokat a tudományos feladatokat és vizsgálati célokat, amelyek folytatói a tanszékünk által elkezdett munkánknak. Elsődlegesen a kultúra mozgására voltunk kíváncsiak, egyes elemek variálódására ; olyan jegyekre, melyek meghatároznak, illetve meghatározhatnak egyes falvak és nagyobb területek közti kulturális rokonságot. Természetesen ezek a célok összegzői majd munkánknak, de ezt megelőzik hosszú összehasonlító részvizsgálatok, mint közvetlenebb lehetőségek. Gyűjtésünk másrészről szakmai terepgyakorlat, kezdő néprajzszakos hallgatók próba Ikozása. A gyűjtés 1975. március 27-től április 5-ig tartott, melyet a Tárgyi és Folklór Néprajz Tanszék szakmai, a Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága mind anyagi, mind szakmai segítségével támogatott. A gyűjtőmunkában részt vett: Kovács Katalin, Nagy Magdolna, Sulykos Ilona, Matolay Magda, Winkler Ferenc, Bernáth László, Páll István és Szuhay Péter. Knézy Judit irányításával egy előzetes felderítőút tapasztalatait figyelembe véve, a szakirodalmat áttanulmányozva (gazdasági, statisztikai leírások) kijelöltük azokat a a falvakat, melyekben gyűjtést végzünk. Korábbi tervünkön annyiban módosítottunk, hogy nem északi—déli, hanem kelet-nyugati irányú kutatási területet jelöltünk ki: Péterhida, Komlósd, Somogyaracs, Babócsa, Rinyaújnép, Bolhó, Vízvár. Szerkezetére nézve a magyar nyelvterület kultúrája nagyon egységesnek tűnik, ha még számolunk is egyes területek történeti fejlődésében az elmaradásokkal. Éppen ezért úgy véljük, hogy a kulturális jelenségek nagy része — a hasonló gazdasági és társadalmi fejlődés következtében — nagyjából azonos szerkezedbe épül be. PL: a temetkezés forgatókönyve vagy a lakodalom rendje azonos lényegét tekintve az egész magyar nyelvterületen, de tágíthatjuk nyugodtan a földrajzi kört. Egyes elemek eltérésében látunk már eltérést (kik ássák ki a sír!:, a táplálkozást említve pl. mi a lakodalmi étrend, vagy mi a karácsonyt megelőző szentestéé). Ezek mind olyan apró mozzanatok, eltérései a kultúrának, hogy többet, mint a kulturális elemek variációját nem kereshetünk bennük. Azonban ezek az apró eltérések természetesen, ha már nagyobb számban jelentkeznek, megengedhetnek bizonyos elhatárolásokat egyes területek között, így kialakulhat előttünk egy-egy kisebb táji kultúra, amelynek meglétét földrajzi, történeti, gazdaságii, közli go zgatási sajátossá g okkal magyarázhatunk. Ezek a táji csoportok esetleg csak szigetei egy hajdani egységes nagyobb táji kultúrának. A kulturális javak vándorlása is alakítja ezeket a csoportokat, különösen, ha több irányból is érkeznek újítások, nagyobb földrajzi egységet érintő eljárások. (Nagyon szép példa erre a választott területünkön az építkezés fejlődése.) Ezért egy olyan területet kerestünk, ahol legalább két nemzetiség él egymás mellett már hosszú ideje, s olyat, ahol a magyar lakosság felekezetileg megoszlik, így esett a választás eddig ismeretlenebb, kevésbé kutatott területre Belső-Somogy déli részére, a Rinya alsó szakaszára és a Dráva mentére úgy, hogy a központi település Babócsa legyen. Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy a kulturális egység nem észak-déli vonalban, hanem kelet-nyugati hányban húzhaió meg, ami annyit jelentene, hogy inkább egy drávamenti táji kulturális csoportról beszélhetünk. К ov á t s Zoltán -kutotásaíi teszik kétségessé és kérdővé Somogy megye török hódoltság alatti lakosságának erősen megfogyatkozott számát és a települések nagymérvű pusztulását. Számolnunk kell az itt élő emnberek továbbélésével, aik'k a török távozása után előremerészkedtek „erdei falvaikból", a megközelíthetetlen ártéri erdőkből, s így nem bizonyos, hogy Somogy felszabadulása után idegenföldről jött népesség alkotta volna a lakosság nagyobb részét. (Kováts Z.: Somogy megye népessége a XVII— XVIII. század fordulóján. Kaposvár 1969.) A Dráva mentén sóik horvát többségű falu van, ezek többé-kevésbé efmagyafosodtak, mégis úgy tűnik, számos elválasztó jegy akad, melyek alapján — egyelőre hipotetikusan — megállapíthatunk egy táji kulturális csoportot, hangsúlyozva: az eddigi gyűjtés során nem találkoztunk közös szánmazástudattal, elkülönítő elnevezéssel. Bár Péterhidát többségében magyar anyanyelvű lakosság lakja, még's a babócsai [körzetbe tartozik. E körzet pontosabban meghatározva: Péterhida, Babócsa, Bolhó, Hereszпуэ, Vízvár, Berzence és részben Somogyudvarhely. Ezek a falvak — Udvarhely egy részétől eltekintve — katolikusok. A történeti fejlődést mérlegelve úgy tűn'k, hogy a csoport kialakulása évszázadokkal korábbra tehető — közös egyházi kerület: zágrábi püspökség stb. — ugyanakkor mai kiterjedése korlátozott. 1919-től a Dráva másik oldalával jóformán megszűntek a kapcsolatok. Az e vonaltól északra eső falvak: Aracs, Komlósd, Újnép, ha anyagi kultúrájában kevés el'érést is mutat, de szellemi műveltsége erősen eltér az előbbi falvakétól. Vizsgálatunkban a nagycsalád, építkezés, táplálkozás, gyűjtögető gazdálkodás, öltözködés, népszokások, néphit és népi gvógyászat problémakörére figyeltünk. A témák egy lésre olyan, amelyek+ől eleve a falvak közti különbségek jc'cn kezesét vártuk. A következőkben ismertetjük egyes témáik eredményeit. A nagycsalád szervezete az 1920-as, 30-as években még jól felismerhető nyomokban létezett a horvát és a katolikus magyar falvakban. A reformátusok már a múlt században egykéztek vagy kevés gyermeket vállaltak, míg a többi faluban a gyermekek száma gyakran a 6—8at is elérte. Fz összefügghet a gazdálkodással; Komlósdot és Üjnépet gazdag parasztság lakta, nagy és jóminőségű földdel rendelkeztek, s ezért a földművelés jelentősége jóval meghaladta az állattartásét. A többi, főleg drávamenti faluban az állattartás szerepe sokkal jelentősebb. Hatalmas ártéri erdők (makkoserdők), legelők biztosították a jószág tartását. Babócsán pl. nem is beszélhetünk gazdag paraszti rétegről, mindössze egy olyan nagycsalád volt a két világháború között, mely 60 hold földdel rendelkezett, míg a többi család jórészt 10—20 holdas, szegényparaszti rétegbe sorolható. (A föld nagysága a család létszámához viszonyítandó, így relatív nem nagy a földterület.) E réteg másik megélhetési formáját az erdőgazdaságban vállalt munka biztosította (erdőtelepítésnél részes munka, négyévi csemete közötti kapásnövény termesztés). Valószínű tehát, hogy a nagycsalád a jobbágyfelszabadítást is túlélő formáját a gazdasági kényszer tartotta fenn ily sokáig, míg a reformátusok-