Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)

Tanulmányok - Knézy Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere Gige, Csököly, Rinyakovácsi és Kisbajom belső-somogyi községekben

A TÁPLÁLKOZÁS SZOKÁSAI ÉS RENDSZERE 105 A nagycsaládé rendszer felbomlása a Dél-Dunántúlon a jobbágyfelszabadítás után s a tagosításokkal egyidejűleg indult meg. Addig is a nagy gyermekhalandóság miatt a gazdával 1-2 fia lakott feleségével, gyerekeivél. Éppen a nagycsaládi szervezetben élő volt telkes, féltelikes, tehát több földdel bíró jobbágyok utódainál kezd a XIX. század közepétől tért hódítani az egykezes. Somogyban az egyházi anyakönyvek adatai szerint általában az 1850-es évektől nyomon követhető a születésszám ilyenfajta szabályozása illetőleg csökkenése. 1890 körül Csö'köly a legerősebben egykéző somogyi községek 'közé tartozik.

11 így gyakoribbá vált, hogy ahol csak egyetlen lány volt a családban, vagy több gyerek születése esetén csak ez maradt életben — férjhezmenetele után nem ő imént férje családjához, hanem a férje jött „vőnek". Az első világháború is sürgette ezt a folyamatot, hiszen ahol két vagy több gyermek volt is, a háború vitte el a fiúkat, csak a Hány maradt otthon. A világháborúban 42-en esték el Csököjyből.

12 Módos szülők nem engedték el egyetlen lányukat máshová férjhez, inkább szegényebb legényhez, vagy szolgalegényhez adták, ha nem volt más. Ezeknek az anyjuk mellett maradt fiatal-asszonyoknak valamivel könnyebb helyzetük volt. Ahogy idősödött, gyengült az anyjuk, be- befogta őket a sütésbe-főzésbe. Saját lánya előtt — különösen ha az megértő volt — valamivel kevésbé szégyellte betegségét, vagy fáradékonyságát, imint restellte volna menye előtt. A gazda félesége volt annak halála után elsősorban a vagyon örököse.

13 Ez adja a táplálkozáshoz szükséges ételek beosztásában kiváltságos szerepét. Azt viszont a célszerűség diktálta, hogy rá hárult a kisebb erőfeszítést kívánó munka. Azonban ereje fogytával is kénytelen volt ragaszkodni kiváltságos helyzetéhez és egyre nehezebben ellátható feladatához, mnert a régi paraszti felfogás szerint a fizikai munkára alkailimatlan ember nem vehető emberszámba, és ennél az állapotnál a halál is jobb. Különösen az egykéző családoknál az agyondédelgetett gyermek nemigen tisztelte öregszüléjét és tettlegességre is vetemedett, ha valamit nem úgy tett, ahogy ő szerette volna.

14 Az egy11. Ifj. gróf SZÉCHENYI I.: Somogy megye. Budapest 1892, 5_7, _ Uö. Az egyke. Budapest 1906. 12. F. SZABÓ G., (Szerk.) Somogy vármegye Kaposvár megyei város általános ismertetője és árútára az 1932. évre. Budapest 1932, 286. 13. A házasságkötéskor az ún. móringlevelet írták, amelyben kikötötték, hogy ha gyermek nélkül halna meg a férj vagy feleség, a hátramaradó házastársára mit hagy: „mit móringol". Általában a férjhez menő lány, ha fiú testvére volt csak ruhaneműt, esetleg állatot kapott saját családjától, leendő férje viszont köteles volt az aszszony leendő munkája fejében előre íratni rá vagyont, pénzt vagy földet, mely csak a férj halálával szállt az asszonyra. 14. GÁBOS D., Csököly monográfiája. Budapest 1926, 5. 15. Azonban a szegényebb családokon belül is nagy volt a különbség. Egyik asszony azt vallotta, hogy olcsóbb volt egy üres krumplilevest előállítani, mint a kenyér mellé húst, füstölt túrót vagy szalonnát, hájat biztosítani. A kézés miatt egyes családok, szakszerűtlen vetélés előidézése, vagy egyetlen gyermekük halála, baleset, vagy a világháborús pusztítás miatt utód hiányában kénytelenek voltak örökbe fogadni valakit, ha biztosítani akarták az örököst, és munkaerőt. Ezek a „fővád ót" gyereke'k, nősülésük vagy férjhezmenetejük után is örökbefogadó szüleiknél maradtak házastársukkal. A néhány holdas vagy földnélküli családokban is, ahol nem volt nagycsaládi szervezet, hisz csekélyke vagyonuk nem (indokolta azt, a legidősebb asszony főzött, ha volt két vagy három asszony a családban. Ha csak egy asszony volt, akkor ő maga végezte el a főzést is és a 'mezőgazdasági munkát is. Ha saját földjükön doilgoztak, kevésbé fontos munkáknál napokig hideg étellel élteik, mert nem volt idő főzésre (erdei munka, kapálás).

1:) Itt valóban a célszerűség döntötte el, hogy a legidősebb végezze ej a házkörüli teendőket és nem a vagyon határozta meg 'munkakörét. A módosabb és szegényebb parasztcsaládok között is előfordult szép szóimmal olyan, hogy a földszerzés reményében szinte éheztek. A gazdaasszony és a gazda féltékenyen ügyelt a lisztre, a szalonnára, húsra. Cukor csak ünnepen került, akkor is kevés.

16 A férjhezmenő lánytól ilyen 'munkaszervezeti körülmények között természetesen nem követelték meg, hogy főzni tudjon. Ez általános volt a megyében, imég 1945 után is van rá példa. Egyik csököilyi lányról, aki későn ment férjhez, azt mondták, azért nem kellett senkinek, mert ,,mindig főzöget, sütöget, pazalló". A változás a főzést végző személyében a kiscsaládok kialakulásával következett be, elsősorban azoknál a módosabb egykéző családoknál, ahol a lány férjhezmenetele után szüleivel maradt, s kiváltságosabb helyzeténél fogva kapálástól, marokszedéstől jobban kímélték, hiszen napszámosokat fogadtak a nehezebb munkára. Új ételek bevezetésére való javaslatait jobban elfogadták, s a házkörüli (munkákban való részvételét megengedték. Bizonyos ünnepi alkalmakkor divattá vált a vendégek elkápráztatása új ételekkel, hogy az egész falu beszéljen majd róla.

17 Különösen kenyérhez, akinek volt, gyümölcsöt is evett, nem feltétlenül húst, vagy szalonnát, s azzal meg is volt az ebédje. 16. Néhány 70-80 éves asszony ma is rosszallóan nézi, ha a „mácsikra" a dión vagy mákon kívül még cukrot is tesznek. Ilyen asszony volt Kis Mihályné Csordás Zsófi, aki férjével 1900-ban föld nélkül csak egy pár lóval kezdte. A fuvarozás mellett napszámba, aratni is eljártak, a keresetükön földet vettek. Házuk, istállójuk leégett, azt is építettek. 15 hold földet szereztek, két gyereket neveltek fel. De menye szerint csak krumpli meg bableves került mindig náluk az asztalra, de hús ritkán. A sok munka mellett tehát a koplalás is meghozta jutalmát. Garzó Imréné így emlékszik a cukorfogyasztásra : „Kislán koromban a szomszéd néni gyakran küldött a bódba. Emlékezem mindig így kértem: Három krajcárér cukrot, két karjcárért élesztőt. A cukor kis szüvetacskós vót, felét mögöttem útközben." RRM A 1826. 17. Ehhez hozzájárultak a falusi értelmiség, tanítóné, jegyzőné kezdeményezései.