Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - V. Rózsai, Ágnes: Hollós, E., Rendőrség, csendőrség (Polizei und Gendarmerie) 1971

376 RECENZIÓ borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide. Paraszti múltamban közvetlen és részben közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam. A helytörténeti adatok egy részétől s a történelmi helynevektől eltekintve, közvetlenül szereztem mind az adatokat. Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon." (5. oldal.) Az egyetemet végzett, tudományos módszerességgel kutató Benkő Samu őszinte vallomását is a szerénység jellemzi, amikor így mentegetőzik: ,,A könyvtárakban, levéltárakban elém bukkanó adatok papírra vetésekor nem vezetett semmilyen távolabbi tudományos cél, pusztán csak megörvendjem, valahányszor szülőföldem múltjáról újabb ismereteket szereztem." (8. oldal.) A felbukkant adatok azonban további nyomozásra sarkallták, amiről 8 oldalas forrásjegyzéke is árulkodik. (139-147. oldal.) Horváth István módszere merőben más volt s kutatási módszertana nem maradhat néhány ezer példányos könyvének titka. „Sajátos módon kezdtem a gyűjtéshez. Módszerem nem az adott szakmára képesített tudományos kutató módszere volt. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy szigorú igényességgel ragaszkodjam a túlnyomórészt belülről ismert anyag mindenben hiteles rögzítéséhez. Annyira szigorúan igyekeztem ragaszkodni a hitelességhez, hogy nem olvastam el a szakemberek által figyelmembe ajánlott, egyes feldolgozott, más vidékről gyűjtött anyagot sem. S ezt azért tettem, mert kerülni akartam minden eshetőséget, amely szándékom ellenére is hitelt rontóan befolyásolhatott volna néprajzi, folklorisztikai gyűjtésemben, majd az anyag feldolgozásában." (6. oldal.) Benkő Samu más úton igyekezett ugyanazon cél felé. „Könyvtárak, levéltárak mélyén nem a mai gondjainkat orvosló receptek után kutatok, hanem ember voltunknak, a hétköznapok teremtő munkájának a bizonyságait keresem." (133. oldal.) E „keresgélés" közben gyűltek össze könyvének adatai. Horváth István magyarózdi, Benkő Samu pedig a Marosvásárhely alatt folydogáló Nyárád-menti „Murokország" szülötte. Mindketten szülőföldjük krónikásai, mégis Horváth István könyvét nevezhetnők sikerültebbnek. Sőt, ne fukarkodjunk az elismeréssel és mondjuk ki: a „Magyarózdi toronyalja" a helytörténészek mintakönyve. Horváth István végigvezeti az olvasót falujának őstörténeti emlékei között s nem óhajtja azt a látszatot kelteni, mintha szakértő régész lenne. Csak mesél, de mondókáját át-, meg átszövi a valódi ismeret. Amit tőle tudunk meg, mástól nem tudhatjuk meg, s azt hiszem ez az első és legfontosabb követelmény. Nem is időz túl sokáig falujának okleveles forrásainál, jobban izgatják a szokások. „Hány régi szokás van, amelyről azt sem tudjuk honnan van." Különös település-szerkezete van Magyarózdnak: a pajták mindenütt az utca felől állnak s a lakóházak a falu szélén sorakoznak. A miértet senki sem tudta megválaszolni, a szerző azonban józan magyarázatot keres és úgy véli a sár ellen védekeztek így, hiszen a nagyállatok nem a lakóház előtt taposták mély sárrá az utat. (28. oldal.) Leírja a portákat, a nagycsalád rendjét, étkezési módját, a temetkezési szokásokat s minden részletre kiterjed a figyelme. Magyarózdon a férfiak jobb oldalon, félkönyékre dőlve, a nők bal oldalon törökülésben étkeztek. Hogyan alakult ki ez a szokás? A földre tett ételesedényt (porzsolót) a jobb oldalon elhelyezkedő férfiak csak bal könyökükre dőlve érhették el kényelmesen, míg a bal felől ülő asszonyok törökülésben jobb kezüket zavartalanul használhatták. Honfoglaló őseink ezeréves temetőiben a nagycsaládi rend szerint helyezték örök nyugalomra a halottakat, de a hosszú idő elmosott minden részletet. Ezért olyan jelentős a szerző leírása a temető belső rendszeréről. (35. oldal.) Hasonló pontos adatokat csak a győri Timaffy László dr.-tól ismerünk. (Temetkezési hagyományok néhány kisalföldi községben. Győr, 1961.) Felbecsülhetetlen értékű a hiedelmekről, varázslásokról, népi gyógymódokról, játékokról, ünnepi szokásokról, siratókról írott fejezetei. Horváth István költői világának legszebb termékei a népmesegyűjtések és a magyarózdi folklór igaz gyöngyszemei. Horváth István falurajza az olvasni szerető embernek és a kutatónak egyaránt kincsesbánya és lenyűgöző olvasmány. Benkő Samu inkább művelődéstörténetet írt, de írótársához hasonlóan sok-sok eredeti adatból állította össze könyvét. A murok a sárgarépa székely elnevezése s azért ragadt rá a Murokország a Nyárád-menti három falura, mert lakói, mint zöldségtermesztők lettek híresek. (75. oldal.) Benkő gazdag anyag felhasználásával jellemzi az itt lakó székelyek társadalmi tagozódását, a lélekszám-alakulásokat, a törvényeket és szokásokat, a termelés és a kultúra kapcsolatát. A honismereti és helytörténeti irodalom e két kimagasló darabjának ismertetésénél keresve sem találhatnánk jobb alkalmat arra, hogy hangot adjunk őszinte elismerésünknek, amelynek címzettje a somogyországi lelkes honismereti mozgalom, hiszen országosan is példamutató eredményeket mondhat a magáénak. Ugyanakkor megszívlelendőnek tartjuk azt az alapelvet, hogy a népművelő ismeretterjesztés gyökerestől különbözik a helytörténettől. Az előbbit csak szakemberek műveljék, az utóbbiban pedig minél több legyen az eredeti anyag, olyan tehát, amely nem régi vagy újabb, jó vagy gyenge könyvekből másolódott ki, hanem gyűjtött és forrásértékkel bír. Bakay Kornél Hollós Ervin: Rendőrség, csendőrség, VFK 2. Kossuth Könyvkiadó, 1971, Budapest, 432 I. Tiszteletre méltó feladatra vállalkozott Hollós Ervin, amikor megírta a Horthy-rendszer három, talán legfontosabb politikai szervének történetét. A feladat nehézsége nem abban állt, hogy külön-külön is roppant terjedelmes lett volna bármelyik hatóság történetének megírása, ellenkezőleg: a probléma - a könyv alapján legalábbis így látom -, a helyes arány megtartásában jelentkezett. Nyilvánvaló, hogy a politikai életben nem volt mind a háromnak azonos a jelentősége, ugyanakkor egy-egy akció leírásánál roppant bonyolult lenne szétválasztani tevékenységüket. A szerző a jelzett nehézséget úgy próbálta áthidalni, hogy könyvét két részre bontotta: az elsőben a „rend" őreinek vázlatos történeti áttekintését adta, a másodikban pedig - amely a Nyílt nyomozások címet viseli — néhány nagyobb rendőri-csendőri-katonai akció keretén belül tulajdonképpen a II. világháború magyar ellenállásának egyes eseményeit dolgozta fel. A könyvnek ez a második résza az értékesebb, az ellenállási mozgalomnak olyan epizódjairól írt, amelyek még feldolgozatlanok, néhány esetet kivéve teljesen ismeretlenek. Rendészeti hatóság Magyarországon már a XIX. század elején is volt, megszervezésük azonban a dualizmus korára esik. Kezdetben az egyes községekben voltak — általában tűz- és közrendészeti feladatokat ellátó, s az illető helység által fizetett - rendőrök. Az állami rendőrséget - egyelőre csak a fővárosra kiterjedő hatáskörrel — az 1881: XXI. te. alapján szervezték meg. 1903-ban létrejött a határrendőrség, amely szintén a belügyminiszter fennhatósága alá tartozott. Az 5047/1919. ME. rendelet államosította a rendőrséget olymódon, hogy a városokban és egyes községekben az állami rendőrség gyakorolja a rendőri teendőket, (vagyis a kisebb helységekben megmarad a községi rendőri intézmény), s az új államrendőrség kereteibe fog tartozni a budapesti és a határrendőrség is. 1920-tól a helyi rendőrség szervezetei a kis- és nagyközségekre terjedtek ki, a törvényhatóságú és rendezett tanácsú városokban a rendészeti feladatokat az állami rendőrség látta el.