Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay, Kornél: I. Borkovsky, Die Prager Burg zur Zeit der Premyslidenfürsten. 1972

372 RECENZIÓ művészet-pártoló szerepét. Károly Róbert király második, lengyel származású felesége, Erzsébet 1343-ban megkapta az óbudai várat, amelyet átépíttetett. Ugyanebben az időben kezdik építeni a Clarissa kolostort és az óbudai Szűz Mária templomot, amelynek gazdag felszereléséről azonban csak az írott forrásokból tudunk. Egyetlen emlék maradt ránk eiedetiben, egy páratlan szépségű házi oltár (XXXIX. t. 101.), amely a gótikus ötvösség csúcspontját jelenti. A házioltár teljesen francia stílusú, mégsem lehetetlen, hogy Magyarországon készült, hiszen Buda elevenen benne élt az európai művészeti vérkeringésben. A budai királyi várban 1302-ben tűzvész pusztított, és ezt követte az Anjouk nagyjelentőségű építkezése, amelyről azonban csaknem kizárólag régészeti adatok állnak rendelkezésünkre. Gerevich László külön is hangsúlyozza a régészeti kutatások fontos szerepét: „Where the role of historical data comes to an end, or where these data are completely lacking, archaelogy takes over even if the remains have been destroyed down to their fondations as was the case with the earlier Angevin palace at the southern border of the rocky surface, with the exception, perhaps of the defensive tower." (64. oldal.) A budai vár monumentális építkezéseiben is kiemelkedő szerepe volt Erzsébet anyakirálynénak, aki művészet-pártoló egyéniségével szinte meghatározta a stílusirányzatokat. A szerzőnek sikerült azonosítania a kor nagy magyar építészét János mestert (67-70. oldal.) Mind az építőművészeiben, mind a szobrászatban Buda vezető szerepet játszott és európai színvonalú alkotásokat hoztak itt létre, aminek egyik szép példája a könyv borítóját is díszítő női fejes konzol. (73. oldal.) De kimagasló színvonalat képvisel a miniatúrafestészet, az ötvösség, a fazekasság is. Igen becsesek a szerzőnek azok a megállapításai, amelyekkel igazolja a kézművesek egy részének magyar származását, bár nem kétséges, hogy az Anjouk idejében erősen érvényesült az itáliai trecento és az északi (cseh) művészeti hatás. Teljesen új korszakot jelent Zsigmond uralkodása (V. fejezet), amikor is Buda — egy időre — a német-római császárság központja lett, és így az európai későgótikus építészet megteremtésének utolsó és legfontosabb állomásává vált. (84. oldal.) A budavári építkezések közül messze kimagaslik a „Friss-palota" jelentősége, amelynek rekonstrukcióját Gerevich László és munkatársai bravúrosan oldották meg. És kétségtelenül igaza van a szerzőnek: „Indeed, with this new palace the profane architecture of Buda, of Hungary, nay of Central Europe reached its peak." (86. oldal.) A várban francia mesterek is dolgoztak, de a fennmaradt nevek azt mutatják, hogy a vezéregyéniségek magyarok voltak (Péter, Egyed, Simon). Nyilván ennek köszönhető, hogy Budán olyan kiváló gótikus udvarmegoldások alakultak ki a polgári építészetben. De európai szintre emelkedett a templombelsők festészete, a sírkőszobrászat, a kályhák készítése. Egyes kályhacsempék (pl. a lovag alakosak) elterjedtek Szlavóniában, Lengyelországban, Svájcban, Bajorországban. Annak ellenére, hogy Európa középkori ötvösművészetének egyik legkiemelkedőbb darabját, a „Mátyás kálváriáját" (LXXXIV. t. 218.) francia mesterek készítették, mégis része a magyar l'nltúrának, hiszen a megrendelők magas kulturális színvonalát jelzi. A VI. fejezet az „Opus Regis Matthiae" címet viseli, s bár az európai renaissance nagy egyéniségének életműve a budai várat is a legmagasabb szintre emelte, keserűen kellett leírnia a szerzőnek, hogy eqyetlen Mátyás-kori részlet sem maradt fenn az eredeti helyén (102. oldal). A régészeti feltárások mégis értelmezhetők lettek, Bonfini alapos leírásának felhasználása révén. Mátyás palotájának pompája csaknem páratlan a kor Európájában. Pedig a vörösmárvány falborítások, az égetett mázas és figurális fajansz padlócsempék is helyben, Budán készültek, részben itáliai, részben magyar mesterek által, ugyanúgy mint a figurális kályhacsempék, vagy azok a bronz szobrok, amelyek azonban sajnos megsemmisültek. A kézműipar tehát lassan elmagyarosodott (116. oldal), de a XVI. századra már mind Itáliából, mind Németországból újabb hatások érik a budai művészetet, és ez új irányzatokat teremt. A szerző behatóan foglalkozik a királyi vadászkastélyokkal (Nyék), Mátyás híres Corvináival, a miniatúra festészettel, az ötvösséggel, a bámulatos luxusról árulkodó üvegipar termékeivel és a textilművészettel. A középkori magyar kultúra jelképének tekintett „Corvina Könyvtár" sorsa — úgy tűnik — valóban szimbolikus, hiszen a sokszáz kötetből mindössze 173 maradt meg, de szinte az egész világon széjjelszóródva. S a szétszóródás sorsára jutottak az egyéb híres magyar műkincsek legszebb darabjai is. (129. oldal.) * * * Gerevich László korábbi munkáiban is mesterien tudta egyesíteni a mélyreható műtörténeti elemzéseket, a történettudomány és ezen belül a régészet komplex metodikájával, s ha ennek a módszernek valahol komoly létjogosultsága van, akkor elsősorban Budapest múltjának vizsgálatakor mutatkozik ez meg. Európa számos országában a középkor kutatása ma is csaknem egyet jelent a művészettörténettel, s ez bizonyos fokig érthető, hiszen csaknem kivétel nélkül jelenleg is funkcionáló épületekről és belső berendezésekről van szó. Gerevich László kimagasló érdemeket szerzett a régészeti kutatások eredményeinek forrásértékű adattá tételében, amelynek nagy jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha felidézzük Horváth Henrik 54 évvel ezelőtt írt sorait: „A hézagos és szegényes régészeti örökségből művészettörténeti keresztmetszetet vagy folyamatos fejlődési vonalat adni szinte lehetetlen." (Budapest művészeti emlékei. Budapest, 1938, 18.) Gerevich László új könyvének illusztrációs anyaga különösen a grafikai munkák tekinteteben - felülmúlja a hasonló szakkönyvek színvonalát, bár a fotók nem minden esetben kifogástalanok. Kissé esetlegesen kiragadottnak érezzük a Buda és Pest területének X-XI. századi történetére vonatkozó adatokat, ez azonban nem befolyásolja a könyv kimagasló értékét. Bakay Kornél Ivan Borkovsky, Die Prager Burg zur Zeit der Premyslidenfürsten. Praha, 1972. S. 190, Abb. 62. Prága történeti fejlődése alig hasonlítható össze Európa többi városának fejlődésével - állapítja meg a szerző mindjárt a bevezetés első lapján. Ez a megállapítás azonban csak részben helytálló, hiszen az általános európai fejlődés törvényszerűségei egyetemesek és még az egymástól földrajzilag távolabb eső országok között is fellelhetők a rokon vonások. Szembetűnő például a párhuzam a magyar és a svéd városfejlődésben. Az sem egyedülálló, hogy Prága legkorábbi időszakáról hiányoznak az írott források, hiszen ugyanezt mondhatjuk el például Budáról is. Az azonban kétségtelen, hogy a modern várostörténeti kutatásokban egyre nagyobb szerepet kap a régészet. Ezért igen tiszteletre és követésre méltó az a lendület, amellyel már 1919-20-ban hozzákezdtek a prágai vár kutatásához. 1924-ben L. Nieferle elnökletével régészeti bizottságot neveztek ki kutatások irányítására s röviddel ezután 1925. júniusában meg is indultak az ásatások, K. G u t h vezetésével. Ez volt az első nagy tervásatás Csehszlovákiában és már ez az ásatás is magának a köztársasági elnöknek a támogatását élvezte. 1945 után a feltárásokat a prágai Régészeti Intézet vette át. A sokévtizedes feltáró munkáról ez a könyv ad