Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay, Kornél: L. Gerevich, The Art of Buda and Pest int he Middle Ages. 1971

RECENZIÓ 371 Külföldi kutatók számára a pénzforgalomról írott fejezet adhatná a legtöbbet, ha ezek a francia érmék széles körben elterjedtek volna. Csakhogy Nyugat-Európában az az elv uralkodott — éppen a széttagoltság miatt —, amely szerint minden pénz csak azon a területen érvényes, ahol verték, tehát minden területen csak az ott vert pénzzel fizethettek. Ez az oka annak, hogy a francia pénzek is alig terjedtek el Európában. V. M. Pot in kimutatta (

CA 1 0963) 64. oldal), hogy az orosz földön összesen 15 db X-XI. századi francia dénár került elő, az Árpád-kori Magyarországról pedig mindössze 2 db IV. Lajos (936-954) érmét ismerünk a X. századból, de ezek is átfúrtak és sírmellékletek voltak. (Szigetmonostor = 57, 174. oldal; vö. FEHÉR G.-ÉRY K.-KRALOVANSZKY A., A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás- és kora-Arpád-kori sírleletei. Budapest, 1962, 75. oldal, 1039. tétel.) ' A könyv nagyobbik fele (a 67. oldaltól) az érmék katalógusa, de a szerző ezt a feladatát is mintaszerűen oldotta meg. A fotótáblák színvonala is méltó ehhez az értékes és szép könyvhöz. Bakay Kornél László Gerevich: The Art of Buda and Pest in the Middle Ages. Akadémiai Kiadó, Budapest 1971, p. 146. Pl. XXX. Gerevich László új könyve vitathatatlanul Európának szól. Kevés olyan monográfia lát manapság napvilágot, amely a középkori Magyarországot Európa oly szerves részeként vizsgálja és tárgyalja, mint ez. Ma már aligha akad olyan történetkutató, aki az európai összefüggéseket ne ismerné el, Gerevich László azonban nemcsak elismeri, de fel is ismeri ezeket a kapcsolatokat és kétségbevonhatatlan bizonyítékok segítségével mutat rá a középkori Magyarország történeti szerepére, egykori rangjára és Európa művészeti életében betöltött fontos szerepére. Pedig nem könnyű feladatra vállakozott a szerző, hiszen — szemben Nyugat-Európa valamennyi országával — a magyarországi műemlékek, ideértve természetesen Budát és Pestet is, mérhetetlen pusztításnak estek áldozatul. S talán ez a legfőbb magyarázata annak, hogy hosszú ideig nem bontakozhattak ki a hazai fejlődésnek még a körvonalai sem, hiszen csak a peremterületek műemlékeire támaszkodhatott a kutatás mindaddig, amíg a föld alatt rejtőzködő objektumokat napvilágra nem hozták a régészeti feltárások. A legnagyobb nehézséget éppen az jelentette, hogy Magyarország középkori központjai: Buda, Esztergom, Visegrád és Székesfehérvár csaknem teljesen megsemmisültek a magyar történelem évszázados viharaiban. De Buda esetében arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak a középkori épületek és képzőművészeti alkotások semmisültek meg, hanem legnagyobb részben erre a sorsra jutott az írásos forrásanyag túlnyomó része is. A szerző elvitathatatlan érdeme, hogy a II. világháború katasztrofális pusztítása után, szinte a romeltakarító munkálatokkal egyidejűleg, hozzákezdett munkatársaival a budai királyi palota régészeti feltárásához, amely mindmáig a magyar régészet egyik legmonumentálisabb munkája. Az ásatás (1948—1963) részletes eredményeiről önálló monográfiában számolt be a szerző (GEREVICH L.: A budai vár feltárása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 19Ó6.) és íqy jelen munkájában vizsgálódásának homlokterébe Buda és Pest egész területének középkori művészetét helyezhette. Gerevich László könyve 6 fejezetre tagolódik. Az I. fejezetben Buda és Pest legkorábbi településeinek építészeti emlékeiről, így többek között a középkori Magyarország Esztergom mellett legjelentősebb korai székhelyéről, Óbudáról ad áttekintést, részletesen tárgyalva a Fejéregyházára, az óbudai prépostságra vonatkozó adatokat, amelyekből kitűnik, hogy mindkét templom már létezett a XI. században ugyanúgy, mint a pesti Máriatemplom is. Kora-Árpád-kori művészetünk legjelentősebb emlékei kétségtelenül a palmettos és akantuszos díszítésű kőemlékek, amelyek eléggé erőteljes bizánci hatásról tanúskodnak (12. oldal), s egységes stílusuk alapján jogos azonos királyi műhelyre gondolnunk. A figurális kőemlékek közül kiemelkedik a tabáni „Trónoló krisztus" (V. t. 13.), amely az egykori Szent Gellértegyházából származhat, s a XII. sz. elejére keltezendő. Ügy látszik Buda és Pest esetében az egyházi szervezet csak I. László (1077-1095) király uralkodása idejében alakult ki. A II. fejezet Buda és Pest tatárjárás előtti építészetét foglalja össze. II. Endre király 1212. évi oklevelének tanúsága szerint Óbuda ekkor már város volt, de ugyan ilyen jelentőségre tesz szert hamarosan a pesti és a kelenföldi település is. Az ugrásszerű fejlődést hűen tükrözik a művészeti emlékek, amelyek közül ki kell emelnünk a Lukács-fürdőben talált indafonatos díszítésű követ (IV. t. 12.), mint a magyarországi „indás" emlékanyag kiemelkedő darabját. Gerevich László hiteltérdemlően bizonyítja be a budai, a pécsi és a somogyvári kőfaragóműhelyek összefüggését, (19. oldal). A fellendülés jól nyomon követhető a pesti Mária-templomnál is, amelyet a XIII. sz. elején átépítettek. Mégis sokkal jelentősebb az óbudai királyi vár, amelyről először 1189-ben hallunk (22. oldal) és az írott forrásadatokat szerencsésen egészítik ki a régészeti feltárások révén nyert ismeretek. Az Óbudától délre fekvő felhévizi Szentháromságtemplom is XII. századi alapítású és bár itt is végeztek ásatásokat, kevés hiteltérdemlő adattal rendelkezünk. Sokkal sajnálatosabb azonban, hogy a Kamara-erdő délkeleti határán elterülő, hatalmas területet elfoglaló kánai bencés apátságról alig tudunk valamit, holott több adat utal arra, hogy a XII. sz. végén itt lehetett a művészeti élet központja. (26. oldal.) A szerző kellő adattal bizonyítja, hogy a XII. sz. végén és a XIII. sz. elején nemcsak az építészet volt számottevő, hanem a fémművesség, a bronzöntés és a fazekasság is. A tatárjárás után újjáéled Buda és Pest, és ez az újjáépítés már a gótika elterjedését jelenti. (III. fejezet.) Erre az időre esik a budai vár magjának felépítése a várhegyen, a budai Mária-templom ősének megépítése, valamint a szigeti Domonkos apácák kolostorának elkészülte, hiszen 1252-ben IV. Béla király leánya Margit már itt lakott. (30. oldal.) 1253 körül készülhetett el a budavári Domonkos-rendi székház, ahol egy év múlva már a rend nagygyűlését tartották meg. Mindkét építkezés művészettörténeti jelentősége igen nagy, eltekintve attól, hogy ezek az építkezések kétségtelenül megmutatják, hogy IV. Béla központilag irányított egységes kolostor-építtetési akciójáról volt szó. A tatárjárás után egyre erősebben szivárgott fel Budára a magyar lakosság is, amely felépítette magának az 1945-ig fennálló Mária-Magdolna templomot. Ez a templom az ugyancsak XIII. századi eredetű Szűz Mária (a későbbi Mátyás) templommal együtt a magyarországi gótika első nagyszerű emléke. A budavári Szűz Mária templom kőfaragványai világosan bizonyítják, hogy már ekkor élénk volt a kapcsolat Nyugat-Európával, hiszen itt is francia mesterek dolgoztak. A XIII. században egyre erőteljesebben kiépül maga a város, sőt igen jelentékeny erődítményt hoznak létre a szigeten is. Ez azonban nem árnyékolja be a budai vár első komolyabb építkezéseinek nagy jelentőségét, De nem kevésbé jelentősek a polgári építkezések sem, hiszen ekkor alakul ki az ún. „budai háztípus", amely a keskeny és szűk telkekhez igazodva három osztású és tulajdonképpen a „magyar falusi ház" ősi típusa. Tévedés lenne azonban azt feltételezni, hogy csak a városi polgárok házai álltak a kor színvonalán. Csut falunak pl. bámulatosan fejlett, nemegyszer 3—4 osztású kőházai voltak már a XIII. században (56. oldal). Buda és Pest XIV. századi művészetét tárja elénk a IV. fejezet. A szerző nagy adatanyag felvonultatásával jellemzi az óbudai építkezéseket és Erzsébet anyakirálynő