Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Magyar, Kálmán: Somogy megye múltjából (Aus der Vergangenheit des Komitast Somogy) 1972

RECENZIÓ 377 A csendőrség francia eredetű intézmény volt, „közbiztonsági szolgálat teljesítésére rendelt, katonailag szervezett őrtest." Magyarországon az 1881 : III. te. rendelte el felállítását. A törvény a csendőrséget a hadügyminiszter fennhatósága alá rendelte. Az új fegyveres testület létrehozásával az akkori kormányzat a vidéki közrendészeti problémákat kívánta megoldani: Budapesten az államrendőrség működött, a fővároson kívül pedig a csendőrség. Ezzel a beosztással sikerült elkerülni a hatásköri súrlódásokat, amely 1920-tól annyi nehézséget okozott. A trianoni békeszerződés megszabta a csendőrség létszámát és megszüntette a Honvédelmi Minisztérium fennhatóságát is. Ezért a csendőrség a Belügyminisztérium Vl/B osztályához tartozott s feladata a közbiztonság és a kezelési ügyek irányítása volt. Ugyanakkor a Honvédelmi Minisztérium a Polgári Főcsoportfőnökség keretein belül létrehozták a XX. osztályt, amely a csendőrség káder, fegyelmi és kiképzési ügyeit intézte. A két egységet fogta össze a csendőrségi felügyelő intézménye. Fentieket azért tartottam szükségesnek leírni, mivel a szerző könyvében sem a rendőrség, sem a csendőrség szervezeti előzményeiről nincs szó. A VKF 2-őt a hasonló című fejezetben a szerző részletesen jellemzi. A könyv Minden eszközzel с fejezete tulajdonképpen néhány csendőrségi provokátornak, besúgónak, inkognitóban dolgozó nyomozónak a története, s ezeken keresztül a baloldali mozgalmakban (elsősorban a Kommunisták Magyarországi Pártjában) a 30-as években történt nagy lebukásokat írta le. Ebben a fejezetben prominensen megmutatkozik Hollós Ervin törekvése: néhány kiragadott eset bemutatásával jellemzi a csendőrség, a politikai rendőrség és a VKF 2 tevékenységét. A szerző törekvése részben sikerült is, de az egész fejezet, adatok halmaza maradt csupán. Igen sok adattal támasztotta alá a szerző a három testület közötti hatásköri nézeteltéréseket, amelyek megnehezítették az eredményes nyomozói munkát és könynyítették az illegális KMP tevékenységét. Választ kapunk e;fejezetben arra, hogy bizonyos esetekben mennyire eltérő volt egy-egy szerv intézkedése, mi volt a VKF 2. csendőrnyomozó központ és a politikai rendőrség vezetqínek az elképzelése a háborúból való kiugrás kérdésében. Mit sem hallunk azonban a hatásköri nézeteltérések gyökeréről és arról, hogy miből eredtek ezek a viszályok. Itt kellene megemlíteni, hogy a csendőrség és a hadsereg vezetői — főként a harmincas évek vége felé — fokozatosan jobbra tolódtak félhivatalos kapcsolataik a náci-Németország megfelelő testületeinek vezetőivel megerősödtek, vagyis a hivatalos kormánypolitikánál szélsőségesebb politikai nézeteket képviseltek. A rendőrség, a csendőrség és a VKF 2 között jelentkező hatásköri problémák mindazonáltal sokkal alaposabb elemzést kívánnak meg, mint amilyent ebben a könyvben kaptunk. A Nyílt nyomozások címet viselő második részt egyértelműen pozitívumként kell kiemelni. Ez a rész tulajdonképpen a II. világháború polgári és kommunista ellenállásának egyes részleteit dolgozta fel, eddig még felhasználatlan szempontok alapján. Nemcsak az ismert mártírok történetét ismerhettük meg — röviden munkásságukat, részletekre kiterjedően és alapos elemzéssel lebukásuk okait, kivégzésüket, ill. elpusztításukat, hanem azoknak a kisembereknek a sorsát is, akik önállóan vagy a KMP intenciói alapján szervezkedtek a II. világháborúból való kilépésre, az új, demokratikus Magyarország megteremtésére. Tárgyilagosan csak a tényekre szorítkozva, de hallatlanul izgalmasan, pártos szenvedéllyel írta le a szervezkedéseket, a nyomozásokat, a letartóztatásokat, a kivégzéseket. Hollós Ervin munkája hézagpótló mű, részben mert a haladó baloldali mozgalmakról új, ismeretlen adatokat tárt fel, részben mert magát a kort jellemezte a rendészeti feladatokat ellátó szervek tevékenységével, működésük elvi és gyakorlati, alapjával, brutális terrorjával. Sajnálatos, hogy a munka — főként az első része - helyenként vázlatos, hézagos maradt, az adatok halmaza a részletes elemzés, az átgondolt összefoglalás rovására ment. Rózsai Ágnes Somogy megye múltjából. 1972. Levéltári Évkönyv. 3. sz. Szerk: Kanyar József, Kaposvár, 1972, 284. A történettudomány különböző szakágainak több megyei és országos képviselőjét tanulmánykötetben megszólaltató sikeres vállalkozás már az 1970-ben megjelent Levéltári Évkönyv első számához fűződött. Az országos történetírás Somoggyal is foglalkozó kutatóinak, valamint a helyi - elsősorban levéltári — történészeknek a koraközépkortól a második világháború somogyi eseményéig terjedő korszakokat tárgyaló tanulmányait adták közre az igényes és átgondolt szerkezetet mutató munkában. Az azóta évnyi pontossággal jelentkező, emelkedő színvonalú tanulmánykötet második, majd a harmadik kötete is megjelent. Az első, illetőleg a második számnál tapasztalható és állandósuló szerkesztői elképzelés a középkortól az újkorig terjedő korszakok — elsősorban fontos somogyi forrásait is feldolgozó — témáiból válogatott és újfent biztosította az „országos színvonalat", amelyet — úgy érzünk - nemcsak az egyes tanulmányok egyedi rangja adott meg. A kötet nyitó tanulmányában Maksay Ferenc a tihanyi benedekrendi gazdálkodás XIII—XIV. századi struktúraváltozásának fő törvényszerűségeit tárta fel. A tanulmány a korai időkben az apátsági birtokok és a rajtuk élő dolgozó népeknek laza kapcsolatát bizonyítja. A XIV. századra a sokszínű kondíciók szerint élő, félig még szolgarendű tihanyi népek egységesen jobbágyokká alakulnak át. Ekkor már a nagyobb rendben sorakozó „telkek szerint" kapják a jobbágyok a lakóhelyet, földet — a korábbiakhoz képest — szilárdabb jogokat és a telkek szerinti úrbéri szolgáltatás is kialakul, Kubinyi András tanulmányában (13—45. oldal) meggyőzően bizonyítja, hogy a dél-dunántúli — köztük a somogyi — parasztoknak távolabbi városba (Buda, Pest, Óbuda, Szeged, Székesfehérvár és Pécs) a későközépkor folyamán történő költözése erősen kapcsolatba hozható a Dél-Dunántúl nyugati felének városmentes, csupán mezővárosias fejlődésével. A 7 táblázattal, 5 térképpel, 1 grafikonnal, 13 oldalnyi adattárral és gazdag jegyzetapparátussal készült tanulmány jól követte a somogyi nincstelen réteg későközépkori felvándorlását elsősorban a szőlőtermelő városokba: Budára és Óbudára, ahol több közülük még a polgárság soraiba is eljutott. Komjáthy Miklós a somogyi Konvent az Országos Levéltárban levő II. Lajos-kori okleveleinek közlését harmadik — az 1518—1526. évek 16 oklevél kivonatot tartalmazó — közleményével fejezte be. (47—56. oldal.) Somogy megye kiemelkedő jelentőséggel bíró egyházi, művelődési és közigazgatási központjának, Somogyvárnak középkori oklevéladói tevékenységének néhány közölt emlékével a megye régi életére adott alapvető bepillantást. Kaposvár történetére vonatkozó feljegyzés (61. és 73. sz.) mellett az egyház- és a művelődéstörténet kutatói is több adatot találhatnak. Vass Előd az 1555-ben véglegesen török kézre kerülő Koppány (Törökkoppóny) szandzsák székhely 1556-ból származó adóösszeírását (tahrir, defter) dolgozta fel. Az értékes feldolgozás alapját az Isztambulban, a birodalmi pénzügyi központban megőrzött másolati példány adja. A négy oldalas forrásközlést és két oldalas jegyzetanyagot tartalmazó munka Törökkoppóny török kisváros maqyar lakosságának életét a hódoltsági közepes viszonyok közé helyezi. Az itt folytatott jelentős állattenyésztés már az alacsonyabb viszonyok között élő alföldi lakosság termelési viszonyait is felidézi.