Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay, Kornél: F. Dumas-Dubourg, Le trésor de Fécamp Xe siécle. 1971

370 RECENZIÓ g iáját. Mindez az igen fontos és sok munkát magábanfoglaló rész a könyvnek csak néhány oldalát foglalja el, ezután következik a más hasonló korú és népességű temetővel való összehasonlító analízis. Népesedésbiológia, szociális struktúra, a temető benépesedése, gazdasági elhelyezkedés, gazdasági életre való következtetés, kereskedelem, nyugati kapcsolatok, vallás a hasonló régészeti munkákban alig előforduló fejezetek. A régészeti rész összefoglalása a 67. oldalon van, ami azt jelenti, hogy három kötetnyi munkát a régész bele tud zsúfolni közel 5 ívnyi terjedelembe. Igen bő, és a korra talán teljesnek mondható irodalom után leletkataszter és igen jó minőségű 1 :1 nagyságban készült, témák szerint logikusan összerendezett táblák következnek. A munka második és nagyobb felét az antropológiai vizsgálatok adják. A saját maguk által meghatározott, de klasszikus módszerek azt mutatják, hogy az antropológia, ha azt lelkiismeretesen művelik, mennyi ismeretanyagot tud adni a régésznek, melyet a feldolgozásokban alig-alig szoktunk kihasználni. Demográfia, halandóság, várható élettartam, populációsszámra való következtetés klasszikusan egybeötvözve szerepel a Martinféle metrikus adatokkal és azoknak precíz kiértékelésével. Ezt kiegészítik a Penrose- és Wanke-féle analízisek. A szerző különösen figyelt az anatómiai variációkra, valamint a fogakra. A harapásformák, szuvasodások, fogkopások, foghiányok, más foganomáliák nem öncélúak, hanem életmódra, táplálkozásra engednek következtetéseket levonni. Bach igen értékes adatokat közöl az orvostörténet számára is, amennyiben számos megbetegedést, izületi bántalmat ír le, részben saját, részben pedig orvosszakértők és feleségének vizsgálatából. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ,,öreglyuk mesterségesen kinagyobbításához" is értékes adatot szolgáltat. Irodalomjegyzékében egyaránt szerepelnek módszertani munkák a teljes északnémet X—XII. századi antropológiai irodalom. A szövegrészt 47 fényképtábla követi logikus sorrendben: ásatási felvételek, ásatási részletfotók, koponyafotók három-három normában, kóros csontelváltozások, begyógyult fejsebek és végül fog-rendellenességek. Köszönjük a szerzőknek e szép példamutató munkát, mely igen hosszú ideig kézikönyvként szolgálhat Közép-Európa X—XII. századi régészetéhez és antropológiájához. Nagyon szép példája a társadalomtudomány és természettudomány együttműködésének, szeretnénk, ha minél több hasonló munka jelenhetne meg bel- és külhonban egyaránt. Nem hibaként, talán hiányként mindössze azt hozhatnánk fel, hogy Bach — nyilván nem önszántából — kínosan kerüli a taxonómiai egységeket, így a temetőnek másokkal való összehasonlítása kizárólag metrikus adatokkal „úszik", nem illeszthető be a közel százéves nemzetközi terminológiánkba. Kiszely István Françoise Duma-Dubourg, Le trésor de Fécamp X

e siècle. Mémoires de la Section d'Archéologie I, Paris. 1971, p. 303, PI XXX. Ez a könyv az igényes és elegáns megjelenési forma és a magas színvonalú tudományos tartalom szerencsés találkozása. A szerző, aki a párizsi Nemzeti Könyvtár Éremtárának múzeumőre a források elégtelenségét fájlalva indokolatlanul szerény, amikor kijelenti: ,,faut de sources satisfaisantes, le résultat est mince." Könyve eredményekben nagyon is gazdag, módszertanilag pedig egyenesen példamutató. Könyve alapjául az az éremlelet szolgál, amelyet 1963-ban találtak ENy-Franciaországban, a tenger melléki Fécamp-ban. Két cserépedényben 8584 db érem volt, amelyek kivétel nélkül a X. századból származó dénárok és obulusok. Az érmék zömét a nyugatfrancia királyság (Francié occidentale) műhelyeiben verték, került azonban a leletbe lotharingiai, itáliai, burgundiai és angol pénz is. A fécampi éremlelet legszembetűnőbb jellegzetessége a pénzverdék nagy száma (több mint 40) és a különböző műhelyek által készített érmék közötti szembeszökő súlykülönbség. A kincslelet 3/4 részét teljesen új, roueni dénárok teszik ki, de ez nem kelthet feltűnést, hiszen Fécamp közvetlen szomszédja Rouen. A nagyszámú pénzverőműhely és a még nagyobb számú éremtípus egyértelműen utal arra, hogy a központi királyi hatalom csaknem teljesen felbomlott (12. oldal), sőt nemcsak a király pénzverés! jogát bitorolják, de számos pénzverő műhely a királyi hatalom semmiféle jelét sem tünteti fel. Az éremleletben szereplő legutolsó nyugatfrancia király: Lothar (954—986) s így nyilvánvaló, hogy a kincslelet csakis 954 után kerülhetett földbe. Minthogy a leletben az angol Mártir Eduárd (975—978) érméi is előfordulnak, az elásás időpontjául a 980-as éveket kell megjelölni. Említendő körülmény, hogy az érmek többsége új volt, tehát az éremleletet nem sokkal a pénzek forgalomba kerülése után áshatták el. (15. oldal.) Az elrejtést indokló történeti háttér kutatását a szerző nem érzi lezártnak, hiszen csak megemlíti, hogy Fécamp-ban a IX. században nő'i kolostor működött, amelyet a X. század végén — tehát éppen akkor, amikor az éremkincset elásták — bencés apátság váltott fel, miután a női kolostort a normannok feldúlták. Az éremleletek feldolgozásának talán legtöbbet mondó része mindig az elrejtett pénz értékének becslése, hiszen ebből vonhatunk le gazdasági és szociális következtetéseket. 1 karoling font = 20 solidus (sous), vagy 240 dénár (vö. HÓMAN В., Magyar pénztörténet. Bp. 1916, 149. oldal), ami 408 gramm ezüstnek felelt meg. Ily módon a fécamp-i éremlelet 35 font és 13 soust ért. (17. oldal.) Mi lehetett ennek a pénzösszegnek a vásárlóértéke a X. században? Egy ló 2—10 fontba került, tehát a fécampi kincs 3—4 ló árát tette ki. Ugyanekkora összegért a XI. században 10 hektár (azaz 100 000 m

2

) földet lehetett volna vásárolni. Középkori értelemben tehát nem nevezhetjük kiemelkedően nagy értékűnek ezt az éremleletet, amely 8 arany solidusszal, azaz 35,2 gramm arannyal volt egyenértékű. A szerző könyvének II. fejezetében a Francié occidentale pénzverését elemzi, külső jellegzetességek, típusok, feliratok, epigráfiai sajátosságok, metrológiai és finomsági mérések alapján. A pénzverő műhelyek szervezetének jellemzése értékes gondolatokat adhat a magyar numizmatikusok számára is, hiszen a szerző nyomatékosan kiemeli, hogy „les graveurs oeuvraient pour píusieur ateliers; ou bien ils se rendaient d'un atelier á un autre ou bien ils travaillaient pour un centre de distribution auquel s adressaient ceux qui avaient la charge de la fabrication." (46. oldal,) A vésnökök tehát sem egyetlen pénzverdéhez, sem egy gyártási központhoz nem voltak kötve. Annál kevésbé, mivel a francia pénzverdék nagyobb része nem is működött állandó jelleggel. A nyugat-európai helyzet a X. században természetesen merőben más volt, mint például a magyarországi a XI—

XIll. században, annak ellenére, hogy a pénzverés joga — elvileg — mindkét esetben az uralkodóé volt. Amíg azonban Magyarországon a pénzverés felségjoga kizárólag a királyt illette meg, addig Francia- és Németországban territoriális pénzverési jogok jöttek létre. A francia királyság területén elsőként a papok vonták ki magukat a királyi fennhatóság alól (49. oldal), de később a grófok is. Capet Hugó idejében a királynak már alig volt köze a pénzveréshez. A nyugateurópai pénzverés rendezetlensége miatt tarthatták fontosnak még a XII. században is kiemelni Magyarországról: „Nullusque in tam spacioso ambitu rege excepto, monetam vei theloneum habere audeat." (Gesta Friderici I. cap. 32.) A nagyszámú pénzverde természetesen számtalan lenyomatot (éremképet) eredményezett s nagyon igaza van a szerzőnek abban, hogy ezeket a változásokat igen gyakran politikailag nem lehet megindokolni. Figyelmeztetése óvatosságra int: „L'historié du monnayage semble parfois beaucoup plus compliquée que Г absence de documents ne nous incité á le pencer de prime abord." (54. o.)