Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay, Kornél: I Erdélyi-E. Ojtozi-V. Gening, Das Gräberfeld van Newolino. 1969

366 RECENZIÓ novói kultúra ősiráni etnikumhoz köthető, mivel az andronovói kultúra szoros kapcsolatokat mutat a katakombás és a gödörsíros kultúrával, nyilvánvalóan e kultúrák népei is iráni nyelvet beszéltek. Majd így folytatja: „Die Forscher entdeckten auch verwandte Züge dieser drei Kulturen mit der späteren Kultur der sarmatischen und Skythischen (iranischen) Stämme, und auf Gruf antropolgischer Untersuchungen wurde eine genetische Verwandtschaft zwischen den Trägern der erwähnten früheren und späteren Kulturen festgestellt." (32. old.) Az említett három kultúra és a szkíták közötti genetikai kapcsolat azonban korántsem egyértelmű, még kevésbé bizonyított. Sőt! A szkíták iráni nyelvcsaládhoz tartozása is sokkal inkább szentesített axióma, mint késtégbevonhatatlan érvekkel igazolt tény. A szerző is felteszi a kérdést: kik voltak a szkíták? A kérdésre adott bizonytalankodó válasznak nyomós okai vannak. A szkíták nyelvéről ugyanis semmiféle összefüggő nyelvemlékkel nem rendelkezünk, csak néhány — asszír és görög forrásban fennmaradt — hely- és személynév „ad némi támpontot" (35. old.). Nyilvánvaló, hogy a „szkíta" szó (amelyet a szkíta népek soha nem használtak) politikai elnevezés s nem bír döntő jelentőséggel. De nem szabad messzemenő következtetéseket levonni a pontusi görög feliratokban megmaradt személynevekből sem, hiszen először is: semmi sem bizonyítja, hogy a nevezett szkítákat valóban úgy hívták és nem csak a görögök nevezték el őket; másodszor: ha a tagadhatatlan elgörögösödés következtében valóban indoeurópai neveket használtak volna is, ebből semmiképpen sem lehet nyelvre és etnikumra következtetni, hiszen akkor például az Árpád-házi királyok egyike-másika sem lehetne magyar (Béla, László stb.) Ha mindehhez hozzávesszük a régészeti kutatások legújabb eredményeit, egyre kevésbé lesz tartható az a nézet, hogy a dél-oroszországi iráni folyóneveket is a szkíták számlájára írjuk. A szkíták biztosan Közép-Ázsiából érkeztek a Fekete-tenger vidékére és az emlékanyaguk egy nagyállattartó ázsiai népre vall. A finnugorok tagadhatatlanul érintkeztek a szkítákkal, de a régészeti anyagból kitűnő kapcsolatok nem erősítik meg a feltételezett iráni nyelvi hatást. A finnugor nyelveket ért hatások három időszakra bonthatók: óiráni időszak (i. e. IX—III. század), középiráni (I. e. III.—i. u. III. század) és a legkésőbbi (i. u. Ill—V. század) időszak, amely már az alánokkal hozható kapcsolatba. (38. old.) A szerző gazdag anyaggal igazolja az obi—ugor nyelveket ért iráni hatásokat, amelyekről természetesen - közvetve — a magyarság őstörténetére is tudunk levonni következtetéseket. Bakay Kornél István Erdélyi-Eszter Ojtozi-Wladimir F. Gening: Das Gräberfeld von Newolino. Ausgrabungen von A. V. Schmidt und der archäologischen Kama-Expedition. Arcfneologia Hungarica XLVI. Akadémia Kiadó, Budapest, 1969. 93 S. mit 26 Abbildungen, 101 Tafeln und 3 Kartenbeilagen. A magyar régészetnek kétségtelenül jelentős eseménye volt az, amikor 1957-ben a leningrádi Embertani és Néprajzi Múzeum átadta feldolgozásra Ojtozi Eszternek és Erdélyi Istvánnak a nyevolinói temető A. V. Schmidt által feltárt anyagát. Nemcsak a nemzetközi tudományos együttműködés szép példája ez, de fordulópontnak ígérkezik a magyar illetőleg a finnugor őstörténet régészetének hazai kutatásában is. Első ízben történt, hogy egy szovjetföldi temető anyagának monografikus feldolgozásában magyar kutatók is részt vehettek. A kötet, amelyhez bevezetőt Vászolyi Erik írt, három szerző munkája. Erdélyi István és Ojtozi Eszter a temetőnek 1926-27-ben feltárt 68, ill. 64 sírját dolgozta fel, V. F. Gening pedig az 1950-ben kiásott 18 sír anyagát adta a kötethez. (58-83. old.) Vitathatatlan, hogy az egész munka nem olyan szerves egység, amilyenre egy monográfiánál gondolni szokás, ez azonban az adott körülmények között eléggé érthető. A magyar szerzőknek olyan nehézségekkel kellett megküzdeniük, amelyek súlyosan megkötötték a kezüket. Kezdhetjük mindjárt azzal, hogy az 1926-27. évi ásatásnak nincsenek sírrajzai, pontos térképei, az ásatási napló pedig helyenként teljesen olvashatatlan volt. A régészeti anyag egy része elveszett, de a megmaradt leletek sincsenek restaurálva, néhány kivételtől eltekintve. A nyevolinói temető egy folyóparti dombocskán feküdt s a víz nemcsak sok sírt tett tönkre évszázadok alatt, hanem a vizes talaj elrothasztotta a csontvázakat is. Az 1926— 27-es ásatásból mindössze egy koponya maradt meg. (1950ben viszont egyetlen ép koponyát sem sikerült megmenteni.) így nagyon sok esetben csak a mellékletek alapján lehetett nem-meghatározásokat végezni. A leletanyagot Leningrádban nem síronként fényképezték le, ezt a nagy munkát utólagosan - dicséretre méltó türelemmel — a szerzők végezték el. A nyevolinói temető létezéséről és jelentőségéről már 30-40 évvel ezelőtti magyar feldolgozásokban is olvashattunk (PL FETTICH N.. AHung 18 (1936) 86-88.) átfogó képünk azonban sem a temetőről, sem a lomovatovói kultúráról nem volt. A lomovatovói kultúrának ma sincs monografikus feldolgozása, holott több mint egy évszázad óta folynak a kutatások. A Káma-vidék koranépvándorláskori anyagára legelőször Tallgren hívta fel a figyelmet (L

1 Orient et l'Occident dans l'âge du fer finno-ougrien-jusqu' au IX siècle de notre ère. 1924.), de ezt követően a legnagyobb érdemeket A. V. Schmidt szerezte, aki több kutatóutat tett az Ural vidékén és sok fontos ásatást végzett, Ő körvonalazta először a lomovatovói kultúra korai szakaszát, amelyet a Harina falu mellett feltárt 17-20 sírós temető alapján Harina-periódusnak nevezett el és a IX—V. századra keltezett. (ESA 1 (1927) 28-29.) Az újabb szovjet kutatás a Harina-periódus hordozóiban ugorokat lát ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt A. V. Schmidt, aki szerint azonban az egész lomovatovói műveltség ugor eredetű. A nyevolinói temető 68 sírjának feltárása után csak megerősödött ez a véleménye és — úgy látszik — az 1950ben végzett kutatások (B a d e r) további támpontokat nyújtottak V. F. Geningnek Schmidt nézeteinek megerősítéséhez. A. V. Schmidt egész munkásságában - amelyről teljes képet ad e kötet a 13-14. oldalon - fellelhető az ugorág régészeti anyagának meghatározására irányuló törekvés. Az ún. bahmutyinói kultúra népességének megjelenését pedig egyenesen a magyar törzsekkel hozta kapcsolatba. (Vö. N. A. Mazsitov munkáit.) A kötet magyar szerzői azonban nem osztják Schmidt és Gening felfogását és a nyevolinói temető egykori népességében a komi-zürjének elődeire gondolnak. (84. o.) Ez a nyilvánvaló ellentmondás észrevehető a nyevolinói temető értékelésében is annak ellenére, hogy Erdélyi István az etnikai meghatározást csak munkahipotézisként kezeli (55. о.) A II. fejezet az 1926-27. évben napvilágra került temetőrész jellemzésével foglalkozik, részletesen elemezve a temető leleteit és párhuzamaikat. A lelettípusok szerinti tárgyalás magától értetődően egy kissé tipológiai mederbe tereli a szerzők figyelmét, holott nyilvánvaló, hogy álcsatok, ékszerek stb. analógiáinak felsorakoztatása önmagában még nem túlságosan nagy bizonyító erővel rendelkezik. Talán ez a körülmény váltja ki a munka tanulmányozójából azt az érzést, hogy egyes részek szervetlenül sorakoznak egymás mellett és a mélyebb tartalom kifejtése néha elakadt. A madáralakú csüngőkről például mindössze 27 egyhasábos sor szól, holott ezek a nyevolinói temető egyik legérdekesebb lelettípusai (V. tábla 13, XVI. t. , XXIV. t. vö. 41-42. old.) Az 1950-ben kiásott 73. sírban is találtak ilyet, Gening azonban csak annyit közöl erről, hogy „die Vogelfigur mit dem Kopf nach unten hing". (74. o.) A 33. és a 65. sírban kettős lófejes, csengőcskékkel díszített, láncon viselt csüngőket találtak. (X. t. 9, XXX. t. 1,), amelyeket a kutatás eléggé egyértelműen az ugorok jellegzetes tárgyának tart. Mindenesetre már az i. e. IVIII. században előfordulnak kis bronz lószobrocskák az ana-