Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Bakay Kornél: S. Foltiny, The Hungarian Archeologcal Collection of teh American Museum of Natural History in New York. 1969 - Bakay Kornél: É. Korenchy, Iranische Lehnwörter in den obi-ugrischen Sparchen. 1972

IRODALOM BESCHPRECHUNGEN LITERATURE LITTÉRATURE ЛИТЕРАТУРА Stephen Foltiny, The Hungarian Archeological Collection of the American Museum of Natural History in New York. Indiana University, Bloomington, 1969. P. 96, PI. 19. A Szerző is, a könyve is a magyar tudományos élet egyik múltbeli sajátosságát képviseli. Foltiny István a szegedi régészeti iskola tehetséges és termékeny tagjaként indult, akinek tollából több jelentős tanulmány született, és a magyarországi ősrégészetnek is aktív, ásató kutatója volt mindaddig, amíg hazájából el nem távozott. Irodalmi termékenysége külföldön sem csökkent, hiszen közel 40 tanulmányt és könyvet írt két évtized alatt. Témája azonban a távoli Amerikában is a régi maradt: a Kárpátmedence és Közép-Európa őskori kultúrái. Gazdag tartalmú ősrégészeti tanulmányait nem vagyok hivatva értékelni, az azonban kétségtelennek látszik, hogy a szerző témaválasztásait az is befolyásolhatja, hogy mint ásató régész talajtalanná vált, a modern feltárások anyaga nem áll rendelkezésére, legfeljebb csak közvetve. Igy egy kicsit rá is kényszerül a külföldön élő, de hazai témákat kutató magyar archeológus arra, hogy az európai vagy az amerikai múzeumokban lappangó vagy éppen kallódó régészeti leleteket dolgozza fel és aknázza ki maximálisan. I Pontatlanok és igaztalanok lennénk azonban, ha e! nem ismernénk, hogy a szerző korábban is vonzódott a külföldre került hazai leletek összegyűjtéséhez és feldolgozásához (FOLTINY I., Magyarországi eredetű régészeti leletek a berlini „Staatliches Museum für Vor-lund Frühgeschichte" gyűjteményében és raktárában. Dolg. 1943, 218—220.) sőt jelen könyvének anyagából is bemutatott már egy részt a győri Arrabona 7 (1965) évi kötetében (FOLTINY I., A new yorki American Museum of Natural History Győr-Sopron megyei őskori bronzai és kapcsolataik. 97-103. o.) A szerző dicséretes érdeme, hogy megismertette a szakterület külföldön kevésbé tájékozott képviselőit a Princeton-i (D. BAIRD-S. FOLTINY, Prehistoric bronzes from Denmark at the Natural History Museum of Princeton University. Acta Arch. 1964, 189-195), a bécsi (FOLTINY S„ Unveröffentliche Funde aus dem Naturhistorischen Museum. MAG 1964, 90-103.), a mainz-i (FOLTINY S., über die Fundstelle und Bedeutung der angeblich aus Kiskőszeg stammenden hallstattzeitlichen Bronzen des R. G. Zentralmuseums in Mainz. JRGZ 1961, 175-189), a burgelandi múzeumban őrzött magyarországi leletek (FOLTINY S., Laténzeitliche Funde aus Babát im Burgeländischen Landesmuseum, внь, 1966, 150-161.) után az észak-amerikai legjelentősebb magyar gyűjteménnyel, amelyről eddig úgyszólván semmi tudomásunk sem volt. Természetesen számunkra talán az a legizgalmasabb kérdés, hogyan kerültek nemzeti értékeink külföldre, pontosabban és keményebben fogalmazva: hogyan kerülhettek határainkon túlra ezek a leletek? A szerző ebben a könyvében eléggé elszomorító választ ad a fenti kérdésre. Az ismertetett anyag két gyűjteményből tevődik össze. Az egyik 1923-ban került a new yorki múzeumba és dr. Kovács Aladár budapesti orvos-magángyűjtőé volt, aki egyszerűen kivitte magával a régészeti leleteket, a másik - lényegesen nagyobb, 173 darabból álló — gyűjteményt azonban a Magyar Nemzeti Múzeum hivatalosan (!) adta el 1921-ben, 400 dollárért. „Because of the financial distress following the dismemberment of Historic Hungary and teh severe peace treaty of Trianon, the National Museum was not able to obtain sufficient foreign currency to maintain the necessary contact with the Western World." — írja a szerző. S bizony a Magyar Nemzeti Múzeum kénytelen volt eladni gyűjteményének egy részét. Ismertetésünket azzal a mondattal kezdtük, hogy a magyar tudomány múltbeli (vagy többnyire múltbéli) sajátosságairól is szól ez a könyv, hiszen szellemi és kulturális értékeink szétszóródása a közelmúltig élő veszély volt. A régészeti anyagot a szerző időrendi egymásutánban mutatja be írásban és képben egyaránt. A leletek között két Somogy megyei is akad: Siógenye (7. old.) és Somogybabod (52. old.). A könyv legnagyobb értéke felszólító jellegében rejlik s ezt a szerző nem is titkolja el. „Az a megkülönböztetett figyelem, amelyben ezt az összeállítást részesítettük, talán aránytalannak tűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy egy lényegesen nagyobb terjedelmű és nagyobb értékű anyag elhanyagoltan hever a Magyar Nemzeti Múzeum raktárhelyiségeiben és a többi vidéki múzeumban." A teljes feldolgozás valóban igen szükséges, de bízhatunk abban, hogy a „Magyarország régészeti topográfiája" sorozat meghozza majd a régen várt eredményt. Bakay Kornél Éva Korenchy, Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen. Akadémiai Kiadó, Budapest 1972, 111 oldal. Az archeológia soha nem tudna forrásértékű tudománnyá válni, ha csak saját anyagának felhasználásával igyekezne következtetéseket levonni. Éppen ezért feltétlenül szükséges a rokontudományok állandó figyelemmel kísérése. Nagyon kevés azonban (ha egyáltalán van) az olyan régészek száma, akik egyformán otthonosan mozognak a nyelvtudomány, a néprajz, az antropológia, a történeti zoológia és a forráselemző történettudomány területén. így természetesen mi sem vállalkozhatunk arra, hogy a szerző könyvéről nyelvészeti ismertetést adjunk. Van azonban ennek a kitűnő könyvnek egy olyan fejezete (29—40. oldal), amelyet ismernünk kell. Az iráni-finnugor érintkezések történeti háttere című II. fejezet ennek a problémának egyik legjobb, rövid összefoglalása. Továbbra is bizonytalan az indoeurópai őshaza topográfiai meghatározása, bár Harmattá János kutatásai alapján nagyon valószínű, hogy Elő-Ázsia volt ez a terület. Harmattá János éppen a régészet, a palentológia és a geológia adatai alapján jutott erre az eredményre. Az indoeurópaiak kelet—nyugati vándorlása — e szerint — már az i. e. V. évezredben megtörtént volna. A nagyszámú hipotézis közül minket leginkább B. Hauschild elmélete érdekel, aki szerint az indoeurópaiak (hettiták, mitanniak, médek, perzsák és a szkíták) délről vándoroltak fel. Ez a teória — V, P. S m i d t bírálatán kívül már csak azért is igen bizonytalan alapokon áll, mivel a szkíták déli származtatása ellen töménytelen régészeti érv szól. A szerző is úgy véli, hogy a dél-szibériai—dél-urali andro-