Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Közlemények - Együd Árpád: Egy alig ismert népballadánkról

EGY ALIG ISMERT NÉPBALLADÁNKRŐL 315 voltak és mint culágerek segítkeztek az uraság istállójának építésénél a cselédekkel együtt. Gasparicsné nem emlékszik a nevekre, de közben azok el is kerültek onnan, akiktől a dait tanulták. Dallamát nem tudja az adatközlő, csak a szöveg egy része maradt meg fejében. A későbbiekben azt javasolta, hogy — bár férje nevét nem tudja - keressem fel barátnőjét Magyarkesziben. (Ez a lehetőség még hátra van.) Bizonyító szándékom elé akadályt gördített az a tény, hogy nemigen találkoztam hasonló szövegváltozattal sem tudományos, sem ismeretközlő gyűjteményekben, helyesebben elkerülte figyelmemet az a két változat, illetve töredék, amire később ráleltem. Eleinte tehát a mi két változatunkra voltam utalva, amelyek szálai Karád környékére mutattak. E két variáns jellegzetességének mondhatjuk, hogy részben hasonlóak, s részben ellentétesek. Ellentétesnek hat, hogy az első változatban elrabolják a lányt (a történeti elmondás szerint), a másodikban pedig elzálogosították, eladták (az apa). Ez az ellentétesség azonban az alapeszme szempontjából nem volt fontos, hiszen a klasszikus balladák egyik fő csoportját tekintve, nyomban megállapítható volt a „kényszerházasság". A másik — látszólagos — ellentétesség abban nyilvánul meg, hogy a második variánsban minden fordítva megy végbe: a kérdéseket a nő teszi fel és eleinte a fiú hazudik, elterelvén a figyelmet a veszélyt jelentő mozzanatokról; majd végül nem is tagadja, hogy a koporsó a nőnek készül. (Az utolsó versszak más balladából kölcsönzött, amelynek két utolsó sora műköltési hatásra keletkezhetett.) Nézzük most a máshol megtalált változatokat és a velük való kapcsolatot, örömünkre szolgált, hogy nagynevű elődünknek, Gönczi Ferencnek gyűjteményében bukkant föl a miénkhez hasonló töredék.

1 Utána pedig a Magyar Népköltészet II. kötetében.

2 A Radamoson gyűjtött „Megüőtik a zapát" a tizenhat soros változat a mi ,,A" formánkkkal rokon tartalmú, amelyről - sajnos — Gönczi semmiféle magyarázatot nem ad (és az egész kötet is megmarad az adatközlés szintjén). Ebben a változatban az első strófában a férfi érdeklődésére adott női válaszból már érezzük a régi stílusú balladák használta fordulatot: az elterelő hazudozás kezdetét (nem dolgoznak, ,,. . . ünnepet ültének, Misiket hagatnak".) A második strófája pedig szinte idézi a mi ,,A" szövegünk sorait azzal, hogy az ácsok faragnak, akik itt ,,. . . hajlikat csinyának", A harmadik versszak a nő ravaszságát érzékelteti röviden két sorban, majd a 3—4. sorban fel is szólítja a hajdúkat, hogy zárják be apja kapuját és ,,'öjliétek, vággyátok a zién gyilkosomat". Ez a strófa tehát azt érzékelteti, amit Tóth Imre a prózai részben említ, hogy a férfit meggyilkolják. A záróstrófa alaphangjával arra utal, hogy a férfi gyilkoló szándéka is fennáll, s amiről ,,B" változatunk végén Gasparicsné szól is. (Bár a radamosi változatban ,,ha én tuttam vuóna" — gondolattal.) Gasparicsné utalásai szerint valóban meg is ölte a férfi a nőt, hiszen mást szeretett és ettől pedig szabadulni akart, aminek csak halál lehetett az ára. A ,,B" változat természetesen ilyen értelmezés szerint más irányba tolja el a ballada menetét, amit most az eszmei mondandó szempontjából figyelmen kívül hagyhatunk azon értelem szerint, hogy célunk e formák említett tájakon való élése, illetve keletkezése, s mint sajátos változatnak, egy típusba való tartozása. Ezeket a formákat a tudományos kutatás teljesen figyelmen kívül hagyta, s Somogyban egyáltalán nem is vették észre, hogy ez az értékes balladatöredék milyen értékes és ritkaság számba menő dallamot hordoz.

3 Bizonyos, hogy ez az „elveszett" dallamtípus a szöveggel együtt valamikor általánosabb volt Somogyban, s különösen Cseszta—Zics—Kánya körzetében. (Ez Tóth Imre közléséből ki is tűnik.) E ritka változat somogyi voltát Gönczivel szemben szeretnők bizonyítani, valamint egyéb tévedéseire is ráirányítani a figyelmet. Állításunk helyességét nemcsak azért véljük igaznak, meri a szöveg és dallam szépségét a siófoki járásban élő Tóth Imre ismeri ma nár, hanem (mint részletesebben is látni fogjuk majd) azért is, mert legteljesebb változatát ennek a balladának ebben a körzetben találta meg Kányán Szarvas Mariska"

1 annak idején (akkor Tolna megyéhez tartozott). Ez a Csesztapuszta-Zics-Kánya körzet lehetett legtovább tartója ennek a balladaformának. (E községek igen közel esnek egymáshoz.) Visszatérve okfejtésünkhöz, feltevésemet igazolni látszik a Tóth-féle magyarázat és a Szarvas Mariska gyűjtötte „Útonálló" szoros, gyakran szószerinti egyezése is. Nem tagadható az utóbbinak a „Zsiványfeleség - Nagy hegyi tolvaj" típusokkal való rokonsági kapcsolata. Említést kell tenni Gönczi Ferenc félreértéséről is, arról a tévedésről, ami a címadást illeti (Megölték az apáti). Erről egyáltalán nincs szó az ő töredékében sem. Ha a címet adatközlője adta, nem kellett volna jóváhagynia, ha pedig maga választotta, még nagyobb hiba. Valószínűleg az téveszthette meg Gönczit, hogy a „fiam, feleségem" régi balladákban másutt is megtalálható megszólításokat is a ,,fiúhoz"(?) címzettnek vélte, értelmezte, pedig az értékes dialógusok kizárólag a férj-feleség viszonylatában történnek, ugyanúgy, mint a mi „A" és „B" változatainkban is és amelyek balladáink épületének éppen legszebb köveit jelentik. Az „Útonálló" más balladákkal való szorosabb kapcsolatáról bővebben nem ejtünk szót, inkább a mi két változatunkkal való egyezésekre térünk ki részletesebben és majd később érintjük mind a négynek 1. GÖNCZI F., Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948, 263. 2. Magyar népköltészet, II. k. 1955. 71 (17b) Szerk. Ortutay Gy. 3. A dallamot magnetofonról lejegyezte Tamási Tibor zeneszerző. 4. MNGY VIII. 184, Gy: Szarvas Mariska Tolna m., Kánya.