Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Tanulmányok - L. Imre Mária: Adatok Szenna népi építkezéséhez

ADATOK SZENNA NÉPI ÉPÍTKEZÉSÉHEZ 231 tartott a rendezés, vagy a térkép készült későbben. Ettől kezdve Szennát úrbéres községnek nevezték. Ez a dokumentum már egyutcás, szalagtelkes elrendezést mutat. Több helyütt történik utalás arra, hogy a lebontott régi házakat telepítették az újonnan kijelölt telekre. E vidék, a Berki patak környéke, vizenyős mocsaras talajával nem kedvezett a tömésfalú é^űjetek emelésének. Szennában és környékén egyrészt ezért építettek talpas házakat, másrészt mert a faanyagot könynyen tudták biztosítani a környező hatalmas erdőségekből. Ez a háztípus egyébként más vidékeken is elterjedt forma. A házak talpakra helyezése itt tulajçftonképpen már csak a régi megoldás ismétlése volt. A hivatalos elkülönzés határt szabott a teleknek és az udvarnak is. Jellegzetesen soros a szennai udvar: a lakóház, istálló az aprójószágok ólja sorban egymás után a telek egyik oldalán helyezkedik el, az utca vonalára merőlegesen. A telek belső végénél az utcával párhuzamosan állt a szürü vagy pajta, mely elzárta a veteményeskertet, a gyümölcsöst a gazdasági udvartól. Rendszerint ollós kerttel határolták az utcától és a szomszédos telektől az udvart. A favázas házak építéséhez a faanyagot a közeli erdőkből termelték ki (Pető uradalmi birtok és a kőbánya közötti terület). A községnek erdőjoga csak 1865 után volt. Tagosításkor minden fiúgyerek után adtak 6 hold földet (egy fertály - ez 1200 négyszögöl, s 2000 négyszögöl rétet, 2400 négyszögöl közös legelőt és 1200 négyszögöl erdőt). Aki így erdőt kapott, eleinte annyi fát vághatott ki, amenynyit akart. Később ezt az uradalmi birtokos és a fdílu vezetősége szabályozta, és meghatározta, hogy egy évben mennyit lehet kivágni.

8 Az épületek faanyaga tölgy és hársfa. Hársfából főleg csak szalufák készültek. A fakitermelés nehéz műveletét toporral, ékkel, sulyokkal végezték. Szállítása rönkökben ökörszekéren, hosszúkocsin vagy szánon történt. A ház építését mindig a gazda családjának férfi tagjai, rokonok, illetve jóismerősök férfitagjainak segítségével végezték. A fakitermeléstől egészen az új ház felépültéig, míg az áldomást megitták, együtt dolgoztak. A rönkben beszállított gerendákat a házépítés helyén faragták meg a kellő méretre. A Szennában talált legrégibb, kb. 1850-ből származó talpas, favázas füstösház eredetileg kétosztású. Alaprajza (53. kép) igazolja a feltevést. Kamorája már utólagos hozzátoldó?,. Ennek bizonysága a pitar, mely eredetileg a ház végéig érő nyitott Myosó - itt a kamoráig ér. A TALPAS HÁZ FAVÁZÁNAK ELKÉSZÍTÉSI MÓDJA A beállazott végű talpgerendákat a növényzettől és humusztól megtisztított földre rakták és össze8. SmL Úrbéri törvényszék (Kaposvári cs. és kir.) iratai IV. 157. eresztették. Később a talpak sarka alá téglát tettek. Ezáltal a küszöb (így is nevezték a talpfákat) az épület később ránehezedő súlya alatt nem nyomódott annyira a földbe. A beállazások helyén (összesen 6 helyen, ebből 2 a pitar talpgerendája) lyukakat vágtak. A szöglábak alsó végére csirt (csapot) faragtak. Ezt a talpgerendák összeállazásának helyén vágott lyukakba állították. Ezután a szöglábakat a ház négy sarkánál - két oldalról kilincs néven emlegetett rövid gerendával támasztottnak meg úgy, hogy a talpgerendába és szöglábba ai Kilincsfát besüllyesztették és faszöggel rögzítették. A szoba és a konyha közti válaszfal alá is tettek talpgerendát.

9 A szöglábak állításakor helyezték el a pitar cifráit lábfáit (LXI. t.) és a fal vázát alkotó közbülső lábakat is. Szennában és környékén nem csak a lakóház hosszanti oldalán, hanem az utcai homlokfala előtt is pitart alakítottak ki. Itt helyezték el a padlásra vezető létrát, mely a mestergerendára támaszkodott. A ház gere^davázának készítésekor nem előre meghatározott méret szerint dolgoztak, hanem a kitermelt fanyag méret adta lehetőségeihez igazodtak. A szöglábak felső végére helyezték a talpgerendákhoz hasonló koszorúgerendákat, régen két sorban, később csak egysorban. A koszorúgerendákat szintén csirral erősítették a szöglábakhoz. Ezután helyezték el a ház hossztengelyében a mestörgerendát, mely szintén az aláállított szöglábakra támaszkodott. Az épület hosszanti tengelyére merőlegesen a koszorúgerendákra kerültek a fígerendák egymástól kb. 1 m távolságra. A figerendákat a koszorúgerendákba és a pitargerendákba beállazták, a mestörgerendára pedig csak ráfektették. Ezután erősítették fel a szalufákat szintén méterenként, mint a figerendákat, melyeket felül o//óscsappal kapcsoltak egymáshoz és legtöbb esetben a két szalufa közé feszített kokasülővel merevítették. A szalufákra ezután felkötötték a léceket egymástól kb. 1 térd magasságnyi távolságra. Ezeket rozsszalmából készült kötéllel erősítették a szalufához, és kis bot segítségével szorították meg. A legalsó lécet, melyet üstörgyének neveztek, faszöggel biztosították lecsúszás ellen. A tető lécezése után készítették el a zsuppfedést, melyről később lesz szó. A padlásdeszkákat a figerendákra helyezték, majd 4-5 cm vastagságban polyvás agyaggal lesározták. A föcskerakásos fal készítése.

10 A házfalat úgy készítették, hogy a kószorúgerendák alsó részébe lyukakat fúrtak kb. 25 bm-enként, a talpgerendákba pedig hosszanti válut készítettek. Régen bús fenyőből (boróka fenyő), később tölgy, gyertyán, vagy szilfából készült karókat helyeztek el a koszorúgerendákba fúrt lyukakba. (LX. t. IV.) Al9. EBNER S„ NÉ 23 (1931) 23, 90. 10. ÉBNER S., NÉ 23 (1931) 91.