Somogyi Múzeum 19., 1992

Takács Éva: A történeti muzeológia és a történeti kutatás nézőpontjai

muzeológia bemutatkozását. Ez az oka, hogy kialakulhatott egy olyan társadalmi összkép, miszerint a történeti muzeológia a mai megváltozott értékrenddel mérve nem elég tárgyilagosan, a túlhaladott ideológiát szolgáló beállítódással művelte a szakmát. A dolog azonban ennél összetettebb és régebbi korokra is visszavezethető, mivel éppen a történi muzeológia vetett fel néhány olyan új, a múzeumok világában is szokatlan szakmai kérdést, mely az egész muzeológiai felfogást átalakította, új alapokra helyezte - még akkor is, ha ezeknek az új szempontoknak a légjogosúltságát időről-időre vitatják mind a muzeológus szakemberek, mind például egyes történészek. Miről is van szó? Köztudomású, hogy a világ minden részén, így Magyarországon is magángyűjtemények alapozták meg a múzeumokat, vagyis egy-egy magángyűjtő - legyen az római császár, vagy gazdag nemesúr, az újabb időkben pedig olyan pénzember, aki vagyonának egy részét műtárgyakba fektette - felajánlotta gyűjteményét múzeumi célra, s erre hozták létre az adott intézményt, mely az alapgyűjteményt kívánta aztán továbbfejleszteni. Természetesen a magángyűjtő minden esetben a legszebb, legértékesebb tárgyakat igyekezett megszerezni, hiszen az ilyen gyűjteményeknek mindig van kincsképző szerepe is. Ebből következően elsősorban az esztétikai, a művészeti érték, emellett a ritkaság (pl. különleges régészeti lelet) és a nemes anyag (drágakő, nemesfém) jelentették a gyűjtés alapszempontjait. A polgári társadalom kialakulásával és megerősödésével aztán újabb szempontok merültek fel a gyűjtemények kialakítása kapcsán. A gondos és pontos, megbízható munkával előállított fogyasztási javak világméretű elterjedésével és népszerűségével a műremekek rangjára emelkedett egy-egy ipari termék, majd példaértékűvé vált egy-egy cég működése: felmerült annak az igénye, hogy ezek a cégek megőrizzék és be is mutassák eredményeik és sikereik történeti alakulását, fejlődését. Az így létrehozott magánmúzeumok aztán tovább növelték a cég presztízsét és hírnevét. Ugyanakkor az eddigiektől eltérő, szokatlan megjelenésű és tartalmú múzeum keletkezett, melynek hovatartozását sokáig nem tudták meghatározni s mind a mai napig megkülönböztető névvel igyekeznek felhívni a közönség figyelmét arra, hogy itt nem hagyományos múzeumról van szó, ez (csupán ?! - már ?!) szakmúzeum. Időben egybeesett ezzel a folyamattal a nemzetállamok kialakulása, ami viszont a népek-nemzetek saját történetének megismerését, megörökítését, a* nemzettudatnak a történelmi ismeretekkel is felvértezett megerősítését kívánta. Az ekkor létrejött nemzeti múzeumok már komplexen, lehetőség szerint a legrégebbi (régészetileg feltárható) korokig igyekeztek bemutatni az adott nép történetét. A dolog természetéből adódóan különös hangsúlyt kaptak a nagy teljesítmények, a világviszonylatban figyelmet érdemlő személyiségek vagy művészeti alkotások, az adott „nép" specialitásai, melyek kiemelték mások közül szokásaikban, hagyományaikban. Kialakult tehát három ún. „klasszikus" muzeológiai szakma: a régészet, a művészettörténet és a néprajz. Igaz ugyan, hogy mindhárom a történeti múltat kívánja megőrizni a maga sajátos eszközeivel, mégsem nevezhetők történeti muzeológiának, hiszen történelmünk egyegy jól körülhatárolható korszakával vagy területével foglalkozik. Ebbe a struk55