Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

ba, csapra üti a hordót, bort csordít a pohárba, s a metszett üveget a fény felé emeli... A festőművész Berzsenyi emberi magatartásának nagyságát érezteti meg, azt a virtust, lelki nemességet, erkölcsi fölényt, ami messze kortársai fölé emelte. S megérezteti azt a iművészi igényt, ami a helyi, népi gondokat, a »mezei szorgalom« kérdéseit és az egyetemes érvényű kérdéseket — mint a polgári haladás ügye. Napóleon szerepe -—• tudott egybemérni. Martyn Berzsenyije népe sorsán és a felvilágosodás embereszményén töpreng. Niklán, vidéken, a provincián él, de életről és erkölcsről, népről és nemzetről sző korszerű gondolatokat. Martyn Berzsenyi-rajzain csaknem mindig két alak jelenik meg, mindig valakinek a társaságában ábrázolja a költőt. Ez a kompozíciós megoldás mintha imég jobban hangsúlyozná Berzsenyi magánosságát, különállását, sorsának páratlansagát. Ez az ember barátok között is egyedül van, a »szent Egyedülvalóság« veszi körül, a bús melankólia borong az arcán. A költőt nem a társadalomból való kivonulás, hanem zsenialitása tette magánossá: többet tudott, messzebb látott, mint környezete. Martyn Berzsenyije a természetes életet kedveli, a természetben érzi jól magát, a költőt magyar és népi élet veszi körül. A festő szívesen állítja hősét a »mezei szorgalom«, a balatoni táj keretébe, szívesen rajzol a képre lovat, nyájat, pásztort. Máskor a ruházattal, a környezet tárgyaival, egy prés, egy hordó, egy sajtár, egy héber részletével jelzi a dunántúli élet színeit. Döbrentey beszámolójából tudjuk, mekkora szeretettel fogadta a költő látogatóit niklai házában: kimentek a szérűbe, megmutatta nekik csikait a ménesből, is túlcsorduló szeretetében lépesmézzel kínálta vendégeit. Berzsenyi fölött korán »beborult az élet vidám álorcája«. Ez a sokat tapasztalt férfi néz ránk Martyn rajzairól. Az a költő, aki megérte verseinek megjelenését, valami keveset kapott az elismerésből, de hangja tulajdonképpen visszhangtalan maradt, félreértették, s a »kamutiszemű« Kölcsey recenziója végleg kiütötte kezéből a tollat. Martyn az öreg, fáradt Berzsenyit rajzolta meg a legnagyobb szeretettel, aki megéri még a reformkori »pályazajt«, de akinek »a viliitánc int már«. Az egyik lapon a kiterített, halotti gyászba öltöztetett költőt látjuk. Egy ráboruló nőalak siratja. Feje ifölött gyertya világol. Martyn Ferenc rajzsorozata is ilyen emlékező és hódoló tiszteletadás a költő iműve előtt. Jó ez a szólongatás, kellett ez az emlékeztetés. Berzsenyit egyre kevesebbszer idézzük. Előbb klaszszikus ódaköltővé merevítette az ünneplés, majd tanköltővé tette az iskola. Ma már a tankönyvekben is jóformán alig esik róla szó; 54