Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

lusztráció a képi kifejezés törvényeit követi, s csak azután alkalmazkodik az irodalmi-nyelvi mondanivalóhoz. Az illutsztráció a képzőművészeti korok és stílusirányok jegyeit hordozza, elsődlegesen a festő művészi ízlését és karakterét tükrözi, s csak megalkuvással tud idomulni egy elmúlt kor irodalmi anyagához. Mindez azonban megint csak teória. A valóságban sem a merev szétválasztást, sem a katonás sorrendiséget nem tűri az illusztráció. A jó illusztráció új és szerves műalkotás, melyben a képi és nyelvi elemek továbbépülnek és tökéletes egységet alkotnak. Ez a kiegészülés és továbbszerveződés nem annak beismerése, hogy a műalkotás tökéletlen, ugyanakkor nem is okozza annak csorbulását. A jó illusztrációban a két művészet találkozása — akárcsak a természetben a sejtek találkozása — új minőséget hoz létre. Ennek alapja a rokon érzékenység, az azonos »hullámhossz«. Tartalmi és hangulati azonosság nélkül is születhetnek kiváló lapok, önmagukban értékes képek, illusztrációnak azonban aligha nevezhetjük őket. Babits Mihály 1918-ban Költészet és előadóművészet címmel bevezető előadást mondott Odry Árpád előadóestjén. Ebben a tanulmányában az igazi előadóművészetet a jó illusztrátorhoz hasonlította. »Ki az az illusztrátor? Mit jelent az, hogy az előadóművész — illusztrátor?« — tette föl a kérdést Babits; is a hasonlatból kiindulva terjedelmes kitérést tett az illusztrációról. A tárgyhoz látszólag nem illő mondatok máig érvényes, igen figyelemreméltó és megszívlelendő gondolatokat tartalmaznak. Az illusztrátor — mondja Babits — művész és tolmács egyszemélyben. »Valami a művészből és valami a tolmácsból... de egyik sem tisztán és egészen. Művésznek nem eléggé önálló: tolmácsnak nagyon is az.« Majd így folytatja: »Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani, mint az, aki megírta: ugyanazt a képpel, amit az író mondott a szavakkal... A kép nemcsak más módon fejezi ki a mondanivalóját: hanem egészen must tud kifejezni a valóságból, mint a szavak.« A rajzoló nemcsak »fordítója« az író művének, nemcsak egy másik (művészet nyelvére ülteti át a költő gondolatait, nemcsak láthatóvá, szemmel érzékelhetővé tesz fogalmakat, hanem az irodalmi mű kiegészítője. Hozzáadja saját művészetének eszközeit és a maga egyéniségét. Megérezteti azt az időbeli különbséget -(ha van ilyen), ami az eredeti mű és az illusztráció elkészültének kora között van. Az irodalmi hatást alkatának szűrőjén engedi át, s olyan értékekkel gazdagítja, amelyekkel csak ő rendelkezik. Amit kapott és amit ő ad hozzá, egy magasabb egységbe olvasztja, új műalkotást hoz létre. Ez nem cáfolja, hogy hiánytalan egész volt, amit kézbevett, HP