Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

tükröznék a leghívebben? Martyn Ferenc, aki a modern művészetnek igazán kitűnő ismerője és művelője, bizonyára egy ilyen megoldást festőileg is magas szinten valósított volna meg. Mégsem ezt választotta. Az Ulysses kísérőrajzai — felfogásban és kifejezési eszközökben — talán a Don Quijote illusztrációival rokoníthatók leginkább. Bloom-Ulysses Martynnál több, mint egy századeleji kispolgár. Amint Don Quijotéban, a hősben Martyn valamiféle »örök« jelképet láttatott meg egy szinte kézzelfogható, reális katalón környezetben; az ő Bloom-Ulyssese is valamiféle mitizált alak, aki egy nagyon is köznapi valóságban él. Az alak megformálásakor azonban — a szövegmagyarázókkal ellentétben —• nem görög mondai párhuzamokat, homéroszi, antik reminiszcenciákat elevenít föl; inkább a kelta—ír népmondák, az ősi balladás képzelet irányába fejleszti hősét. Martyn több lapon szinte premier plánban megrajzolta Bloom arcát. Milyen ez az arc? Zárt, fagyos tekintet, keskenyre húzott száj, évszázadok csöndje ül vonásain. Feje fölött sejtelmes, csak körvonalaival megéreztetett forma: ha akarom, korona, ha akarom szarv. Benne van a fölszarvazott férj tragikus helyzetére történő utalás, de benne érzünk valami ősi képzetet is, mely a magyar s a kelet-európai balladaköltészettől sem idegen, és a szarva között napot s holdat tartó, a fényes csillagot homlokán viselő »fodor fehér bárány«, valamint az alakváltó »csodafiú szarvas« figuráját teremtette meg. E rajzokon előttünk áll egy mítoszokkal érintkező hős, az időtlenség, a »kelta szellemiség« vonásaival fölruházva. S előttünk áll a megcsalt férfi, a kispolgári erkölcs áldozata, a századeleji Dublin egyik leghétköznapibb figurája. Az alakok és a környezet realitására Martyn a többi lapon is nagy gondot fordít. Mintha rajzaival azt hangsúlyozná, hogy az Ulysses mégsem csupán értelmetlenségek halmaza, tótágasra állított világ —• »most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész« — írta Szerb Antal —, hanem a »megszerkesztett diszharmónia«, ahol valóságos elemekből és tudatalatti képzetekből formálódik egésszé a mii. A rajzok a regényben felismerhető helyekre utalnak, például a reggelizési jelenetre, Dignam temetésére, az éjszakai ivásra. De nem úgy, hogy »leképezik« az író szavait. Martyn nem cselekményt, nem jelenetet örökít meg, nem környezetet fest. Az alakok inkább valami fehér ködgomolyagból lépnek elő; a papír négyszögét szinte sohasem tölti ki a rajz. A környezet elemeiből legföljebb egy-egy hangsúlyos részletet emel ki: azt fölnagyítja, körüljárja, mint például Dignam temetésekor a kósírbolt tövéhez lapuló kövér patkányt. Ha több figura jelenik meg a rajzon, akkor sem rendeződnek drámai jelenetbe, egymásnak fe48