Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

só lap a legszorosabb kapcsolatot talán az Edgar Poe síremléke című verssel tart, ugyanakkor hangulatilag Mallarmé több más sírverse (Charles Baudelaire síremléke, Síremlék) is »benne van«: mindaz, amelyben »gerle-szomorúság búg« s a »káromlás fekete szállongása« suhog. Lazább a kapcsolat Az Ablakok, a Tengeri fuvallat és a Heródiás című versek, valamint a hozzájuk köthető lapok között, ám a közös hangulati-formai jegyek itt is felismerhetők. Hangsúlyozni azonban ismét azt kell, hogy ezeknek a rajzoknak a világa és nem egyes részletmegoldása van összhangban Mallarmé költészetével, ß talán éppen azért, mert az illusztrált anyag -(Martyn korábbi vállalkozásaival szemben) itt áll a legközelebb a festőművész egyéniségéhez. A lapok technikai megoldása is figyelmet érdemel. A művész a fehér, göröngyös papírra először puha, szürke ceruzával vázolja föl a formákat. Erre teszi föl lazúrosán, a ceruzavonalak jelenlétét alig tompítva akvarell színeit, főként a kéket és a vörösesbarnát. A megszáradt lapon aztán még egyszer végigmegy ceruzájával és befejezi a rajzot. A ceruzavonallak és az ecsetfoltok egysége így valami álomszerű, ködös, közép-szürke színbe olvad, amit külön kiemel az elég nagy foltokban üresen hagyott csontíehér alap. A rajzok a szemlélőt azonnal áramkörükbe vonják, gondolkodásra kényszerítik, a formák összefüggésének megkeresésére ingerlik. A lapok »homályossága« fölenged, s az alkotás különféle rétegeinek lefejtése után földereng az igazi értelem. .. Mallarmé költészete sohasem veszíti el kapcsolatát a tárgyi világ valóságával — állapítja meg a kötet utószavában Dobossy László. Martyn rajzai is, akárcsak Mallarmé versei, ebből a tárgyi világból indulnak ki. A rajzok szilárdan »állnak«, alulról nőnek ki, egy-egy világosan felismerhető formára (egy női fej, egy lant, egy kagyló) épülnek és törnek föllfelé. A rajzot vizsgáló, a vonalakat követő szem útja is ez. A formák azonban közben felbomlanak, átrétegeződnek, több síkba vetülnek, új egésszé alakulnak, s megint csak Mallarmé költészetének egyik jelzőjét kell kölcsönöznünk: többféle jelentést nyernek. A rajznak ezt a »többértelműségét« különösen az Egy faun délutánjához készült lapon figyelhetjük meg, ahol a kagylóból kilépő vízilény alakján egy emberfej formája is átsejlik. Nem tarthatjuk véletlennek, hanem Mallarmé költészetével nagyon is egybehangzónak, a lapokat leggyakrabban díszítő két szín kiválasztását sem. Az égkék (ez a Mallarmé verseiben leggyakrabban előforduló szín) és a vörösbarna mintha pontos megfelelője lenne annak az ellentétnek, ami Mallarmé verseiben a végtelen és a véges, a szellem és az anyag, az »azúr«, »az örök égi kék« és a 45