Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

Sőt egy sorozaton belül is el tudja kerülni az ismétlést, a bevált »fogások« alkalmazását. Itt vannak pl. a Don Quijote kísérőrajzai. A sorozaton belül is hányszor vált technikát, méretet, látószöget. Egyszer realista képet rajzol szinte a XIX. századi emblémák modorában (Ketten beszélgetnek), máskor szürrealista látomásban, őszi szél kergette kóró alakjába öltözteti hősét (Harc a szélmalmok ellen; Az örökös szélmalomharc). Egyhelyütt tárgyilagosan, a maga szemével ábrázolja a jelenetet (Don Quijotét lovaggá ütik; Verekedés a fogadóban; Sancho, mint kormányzó ítéletet mond stb.), máshelyütt szerepet cserél, és azt mutatja meg, amit a figura tudata kivetít. (A lovagregények olvasásakor; A pásztor halála; A kalandok sodrában stb.). E lapok vannak többségben, s talán ezek a legbravúrosabb rajzok. Martyn itt olyan megoldást választ, amire a korszerű művészetek közül elsősorban a film képes. A hős szemével láttatja a világot. Kezében az ecsetet szinte fölcseréli a kamerával. Montázsszerűen rajzolja egymásra a figura tudatában megjelenő részleteket. Ebből a szempontból érdemes egybevetni azt a két lapot, mely Dulcineát ábrázolja: előbb, ahogyan Sancho látja, majd ahogyan Don Quijote látja. Martyn néha csak egy részletet hangsúlyoz, máskor az egész képet kitölti. Van, ahol feszes, tárgyilagos vonalakkal ítélkezik, van, ahol lágy, lavírozott foltokban mondja el érzéseit. Általában bő vízben oldott tusba mártja az ecsetet, csak néha rak föl a képre pár élénkítő, hangsúlyt adó piros foltot. Megörökít jeleneteket,, páros alakot, magános arcokat. A jeleneteken csaknem mindig mozgás van; a páros alakokban két ellentétes figura vonzását és taszítását mutatja meg; a búsképű lovagról, kísérőjéről, valamint a Dulcineáról készült portréi pedig arra adnak alkalmat, hogy jellemük igazi tartalmát — azt, amilyennek a festő, s amilyennek a hősök látják egymást — bemutassa. »Vajon tényleg bohózat volna a Don Quijote?« -— ezt a kérdést írta mottóul elmélkedése fölé Ortega y Gasset. Martyn válasza is elutasító. A regény nem valami mulatságos történet a számára, kacagtató olvasmány, imég csak nem is pusztán a lovagregények paródiája. Martyn iróniája mindig megértő, megbocsátó, szeretetteljes. Nem fölényes, nem teszi nevetségessé hősét, nem gúnyolódik rajta. Humora felold és nem feszélyez. Néha egy tárgy, egy mozdulat szokatlan megnyújtásával int a mű alaphangulatára, máskor egy szamár, egy ló, egy figyelő agár jelenlétével figyelmeztet az élet természetes környezetére, derűjére. Martyn képei a mű alapvető tartalmára irányítják a figyelmet: a valóság kettősségére, az élet dialektikájára. Ezt látjuk a két főhős rajzában, s ezt érezteti meg egyetlen alakon belül is. Vr.