Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

mentek a köztudatba, talán nem érezzük ma már elég meghökkentőnek, negyedszázada azonban nagyon is újként hatottak. »A festő nem szívesen fog íráshoz. .. Különben is, kell-e védeni, magyarázni a művészetet?« — írja Martyn. Mégis úgy érzi, szükséges, hogy tollat vegyen a kezébe és gondolatait kimondja. Később is több alkalommal terít íráshoz papírt asztalán. Tudja, hogy a művész elvei szokszor szubjektívek, személyesek, mégis annyiban szükség van rájuk, hogy-—'Weöres Sándor szavaival — »általuk találja meg a saját művészet-tevékenységére a legkedvezőbb keretet.« Az elmúlt évtizedek sovány magyar művészetkritikája mellett (Fülep Lajos, KáMai Ernő, Kassák Lajos, Rabinovszky Máriusz, Oltványi Artinger Imre a kiemelkedő nevek), néhány más, tollat és ecsetet egyaránt kitűnően forgató festővel együtt (Bálint Endre, Ferenczy Béni, Bernáth Aurél) sok tekintetben épp ezek a cikkek segítenek a modern művészet megértésében. Martyn írásai a szerző filozófiai, esztétikai tájékozottságáról és a képek alkotójának mű vészi tudatosságáról egyaránt vallanak, s gondolatai sokhelyütt érintkeznek azokkal a megfigyelésekkel, amelyeket Weöres Sándor tesz A vers születése című dolgozatában (Pécs, 1939). Martyn is abból indul ki, hogy a művészet az ember létével függ össze, ezért egyszerre örökkévaló és folyton változó, azonos és mindig megújuló. A művészet nem új követ rak a régi mellé, hogy egy képzeletbeli épületet növeljen, nagyobbítson, hanem »mindenkor újra kezdi a magáét, megmutatva önmagát.« Weöres azt mondja: a művészi munka — cselekvés: készítés. Martyn nem különbözteti meg a munkát, a kézművest és a művészt; a szellemnek ugyanaz a jellege, megnyilatkozása hozza létre a cipőt, a korsót és a szobrot. A kép nem »műtárgy«, hanem valóság-darab, a műterem nem »atelier«, hanem műhely. A modern művészet legfőbb ösztönzőjének Cézanne-t tartja, benne látja azt a művészt, aki új korszakot nyitott. A háború előtti magyar festőnemzedékből Ferenczy Károly, Csók, Rippl-Rónai műveit emeli ki. A század művészeti irányai közül a szürrealizmus és a konstruktivizmus eredményeire hivatkozik. Az előbbi az öntudaton túleső világra nyitott kaput, az utóbbi a mértani szerkezet, a formák rangját adta vissza. A magyar művészet jövője attól függ, írja, amennyiben kapcsolódik a latin szellemhez, Európához, melynek »szövetségese és ne tanítványa« legyen. Legértékesebbek azok a gondolatai, amelyek a művészet és a természet, művészet és társadalom kapcsolatát érintik. A művészi forma, vallja, nem a természet utánzásából fakad; a formák szépsége nem attól függ, hogy vajon a természetben is föllelhető. Művészet és valóság mégsem választható el egymástól, mert az elvo10