Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

sebb magáratalálást, kísérletezést és keresést, saját hangjának felszabadítását, a modern képzőművészeti gondolat elsajátítását. Anélkül, hogy egyetlen stílusáramlatot magáévá tett volna, megismerte a modern művészet legkülönfélébb irányzatát. Amikor 1929-ben a Tamás Galériában, majd 1934-ben a Frankéi Szalonban megrendezi kiállítását, már egy önálló és eredeti hangú «művész áll a közönség elé. Az 1929-es kiállításra a haladó magyar képzőművészeti kritika kiválósága, Rabinovszky Máriusz is fölfigyel — ekkor válik szorosabbá barátságuk — ,s ezt írja a Nyugat-ban Martynról: »A térproblémáit gazdagabban variálja bárki másnál...« Néhány évvel később, 1938-ban ismét láthatók Martyn Ferenc képei Pesten. A Tamás Galéria gyűjteményes kiállításának résztvevői — többek között — Beöthy István, Gadányi Jenő, az akkor már Amerikában élő Moholy-Nagy László, Martyn Ferenc. Gadányi Jenőné emlékezéseiből (így történt) tudjuk, hogy a »kiállítást nagy érdeklődés előzte meg, mert hasonló Budapesten imég nem volt.« Ez volt a Párizsban és Budapesten élő magyar absztrakt művészek csoportjának bemutatkozása; a tárgytalan művészet művelői ezúton léptek először a magyar közönség elé. Beöthy nyilatkozata szerint az absztraktok »azt akarják, amit a tárgytalan zene ad a művészet rajongóinak, mint Bach fúgái, amelyek nem témát dolgoznak fel, hanem a tiszta zenét adják vissza.« Figyelmet érdemel, hogy a Népszava kritikusa, Szélpál Árpád már akkor milyen tárgyilagosan és megfontoltan foglalt állást: »Persze, nem lehet az ott bemutatott műalkotásokat azzal a mértékkel mérni, amivel a már kész és kialakult művészi irányzatok eredményeit értékeljük, de nem lehet süketen és vakon elzárkózni előlük. . . A művészetekben mindig megvolt az a törekvés, hogy a dolgok lényegét, a legtisztább összefüggéseket mutassák meg. Ezt akarják az absztrakt művészet művelői is még tapogatózva, bizonytalankodva, sok félrecsúszással, túlzással, de már különböző, eddig talán elhanyagolt értékek megmutatásával. . .« Martyn Ferenc 1940-ben tér haza Párizsból. Alighanem ez volt életének egyik legnagyobb elhatározása. Nemcsak arról lehetett szó, hogy ebben a lépésben is mesterét, Rippl-Rónait követi, nemcsak a háború egyre erőszakosabb parancsának engedett, ebben a döntésben egész életének, művészetének minden problémája összesűrűsödött. Hogy mennyire pályájának határkövéhez ért, az is mutatja, hogy szükségét érzi esztétikai elvei írásos rögzítésének. (Magyarok és franciák, Cézanne óta. Sorsunk, 1941.) A maga számára újrafogalmazza a művészet lényegét, »örök kérdéseit«, tömören megrajzolja az európai és a magyar művészet közelmúlt útját, s feladatokat, célokat jelöl meg. Gondolatait, melyek azóta jórészt át9