László Gyula: Medgyessy Ferenc grafikái (Somogyi Múzeum 15., 1969)

azokat a megfigyeléseket, amelyeket a Virágot tartó lány című rajzáról tettem, arról a nagyméretű rajzról, amely voltaképpen az Andrássyak falikárpitjához készült tanulmány. »Nézzék például a virágot tartó lány bal alsó karját és kezét, különösen a hüvelyk vonalát. Tudvalévő, hogy az alsókar és a kéztő csontok izülésénél a vonal megzökken. Ez természetes, mert itt valami új kezdődik: a merev kar után átmenet a könnyed és gazdag mozgásskálájú kézbe. Azáltal, hogy Rippl-Rónai "a rajz egyszerűsítése során ezt a zökkenőt árnyalatnyivá csökkentette az alsó kar, kéztő és hüvelyk egyetlen, szépen ívelő vonalba simul bele, belekerült a rajzba valami, ami a látványban nincsen benne, de nagyon is él bennünk: kezünk lágy ívelésű mozdulata. Tehát nem a mozdulat látványa, hanem maga a mozdulat vált rajzzá. Ezt a szelíd, (

meg nem törő, nem izgatott, hanem gyengéd daliamú, lassú ütemű, szinte karmesteri mozdulatot vitte bele Rippl-Rónai a látványba. Az egész rajz csupa ilyenféle harmonikus mozgássá váltja át a látvány töredéket az alak vonalain, szinte mozarti muzsika kél bennünk ...« Az Andrássy kárpit leányalakjának rajzában Rippl-Rónai talán a legnemesebb szecessziót adja, vagy talán a legjobban megközelítette a nagy keleti vonalművészeket. Ám mind a szecessziótól, mind a Kelettől első pillanatra különbözik, talán-talán mégiscsak barátjának Maillolnak gobelin-rajzai ihlették, ugyanaz a gondosság, ugyanaz az elmélyülés. De ha az előbb ezt a rajzot a mozarti harmóniához hasonlítottuk, Rippl-Rónai számos villózó tusrajza a fényből kibontakozó Debussy hanghatásait idézi, vastag körvonalú rajzaiban pedig a kontúrt átható atmoszféra remeg. De akármelyik rajzstílusát is idézzük Rippl-Rónainak, annyi bizonyos, hogy a látványt mindig a rajzlap síkjába terítve látja, akár fátyolos vibrálásban, akár a gondos vonalak komoly etikájában, de sohasem térben. Medgyessy rajzai pedig éppen a teret tömörítik magukban, éppen mint a tér sajátos jelenségét ragadják meg a rajz tárgyát. Hogyan is tetszhetett volna ez Rippl-nek? Saját rajzaival elégedetlen volt, mert a színes világhoz képest tökéletlennek érezte őket, Medgyessy rajzai pedig idegenek voltak tőle, mert a felület színjátéka helyett a tér súlyos formáit írták papírra. Igen, Medgyessy rajzai a legkorábbi idők iskolásabb próbálkozásait nem tekintve, tisztán szobrászi rajzok. Kezdetből ismerjük néhány tónusos szénrajzát, sőt ismerjük néhány szecessziós jellegű stilizált vonalrajzát^ is. de igen korán ránő a rajz isíkjára a test igénye: »szeretné a túlsó oldalt is látni, amikor szemben van valaki« azaz érzi, hogy az éppen látható formák szervesen összeépültek az eltakartakkal, azok nélkül nem. 14