László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

A nagybábonyi utcák nádfedeías házsorát hiába keresné a mai látogató: a szegénylegények lábnyomát is »hóval lepte be la tél« és régen nem szól már a verbuvál óik muzsikája, nem irifcoinigataak feszes táncuk pattogó ritmusára. Vajion ezzel az elmúlt világgal együtt elmúlt-e' az az áldott tekintetű festő is, akiinek képzeletét e holt világ fekete lángja gyújtotta fel? Elmúlt vajon e régiekkel Rudnay Gyula művészete is? Nem, mert őt nem a külsőségek ragadták meg — amelyek mulandók — hanem az ágról szakadtban is meglátta a fényes lelkű emberit, s kopott tájaiban is .a tiszta égbolt tükröződését : iaz eilmúlóban meglátta a imúlhatatlant. Elfogult lennék irányában, mint volt tanítvány? Nyilván igen, bár fiatalságomban elhagytam őt. Most e »kései sirató« alkalmából engedjék trneg, hogy megkövessem emlékét, Hogyan is történt? A Képzőművészeti Főiskolán már harmadik éve voltam tanítványa, amikor kezdtem elszakadni az árnyalatcík és színek sötét világaitól. Kerestem a tiszta vonalat, az árnyéktalan szépséget, a vonalmuzsika halk összhangjait, menekültem a vaskos fesitéktömegelktől, a zsíros felületéktől. Egyik alkalommal rajztáblámon ilyenfajta rajz volt, amikor iá Mester leült, hogy korrigáljon. Rámnézett: «László űr, ez nem út, ez nem vezet sehová !« Én tisztelettel, de a magam meggyőződésében szilárdan ásat mondottam neki: »Nem hiszem Mester!« Szelíden és félve mondtam, de mondtam! Hirtelen kigyulladt az arca, felugrott s toválbbmient. Hiába kíséreltem bocsánatát kérni, három hónapig felém seim nézett, úgy ment el munkáim mellett, mintha a világon sem lettem volna. Egyszer aztán odaszólt : »csinálja csak« ; majd később, mintha mi sem történt volna ismét magyarázott nékem is. De már elhatároz tani magam és év végén átkéredzkedtem Csók mesterhez. Később boldogan 'hallottam, hogy talán éppen az a vonalrajzom, ami miatt megfedett, osztályának nagy műteriméfoen a falra került keretben; sokan a miaii napig is erről a rajzról emlékeznek reám. A háborúiban veszett nyoma. Sokáig nem közeledtem a Mester felé, s voltaiképpen Kiss Lajos »A szegény ember élete« című könyvéről írott dolgozatom hozott össze vele ismét, most már atyai barátsággal. Nem tairittottam illendőnek, hogy egykori elleine-.mondásamiról csak úgy megfeledkezzek, írtam tehát egy levelet a Mesternek, hogy dehogy is akatrltam én őt bántani, hiszen apám után a legjobban tiszteltem, csákhát fiatalságom hitvallását nem, tudtam s nem is akartam megtagadni. Hoszszú levélben válaszolt, s hadd idézziem sírfeliratának első soraiként 5