László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

Rudnayt a nevelőt mutatta meg, az is volt, hogy megmutassa a róla való emlékezés színeváltozását is. Meg azután : ahány ember, annyiféleképpen válaszol a »másik eimlbeir«-re, mégha a (tisztelet és rajongás egyforma is bennük. Éppen ez a szép, s ezekből az emlékékből talán elevenebben rajzolódik iki a Mester képe, mintha pontosan egyeztettük volna az »adatokat«. Szomorú, hogy az, ki egykor nagy sugalló erejű egyéniség volt, áldott, nagy művész, lassan adattá lesz. Nos éppen ez ellen szeretteim volna tenni azzal, hogy kötetlen beszélgetésre hívtam egykori tanítványait. Búcsúzóul még egy pillantás a Főiskolán lévő Rudnay műtermekre. A műtermeknek sajátos színhangulatulk volt. A modellek mögé kerülő drapériák galambszürkéje, vagy angol vöröse mellett a /rajzba/kok felfordított lapjának valóságos színorgiája lepte meg a belépőt. A palettákon göröngyökben száradtaik a tiszta színek és a fogason lógó festőköpenyeket akár földire is lehetett volna állítani, mert valóságos páncéllá merevülték a sok belekent festéktől. Rudnay maga sohasem öltözött be, s imáikor látta, hogy tanítványai »a zseni nemtörődömségével« fesitőíköpenyükbe töirlik atz ecsetet festés köziben, elmesélte, hogy ő is így kezdte, de egyszer valami nagy urat kellett festenie s barátai elhitették vele, hogy ünneplőbe kell öltöznie. No, el is kezdődött a festés, ül is a nagy úr, de egyszer csak látja, hogy finoman elmosolyodik, s ez a mosoly egyre erősödik az arcán. Nem tudta mire vélni, miig egyszer csak oda nem pillantott ünneplő fekete ruhájáira, amelyre •— a szokás hatalma! — nagy lendülettel kente rá a tisztítandó ecsetek vastag festélctömegieit. Talán ez az egy tanítása volt, ami nem fogott rajtunk, mert hallatlan önbizalmat jelentett az ecsetek »nagyvonalú« és egyszerű tisztogatása, no meg ez »tekintélyt« is jelentett a többi mester tiszta köpenyben járó tanítványaival szemben. Érdekes volt megfigyelni, hogy a fiatal főiskolások általában tagadták, hogy bármelyik mester hatása alatt is álltak, mindegyik egyéniségnek, elsőnek, egyetlennek képzelte magáit, csupán két mester volt, akiknél a tanítványok büszkén vállalták tanítvány voltukat: Rudnay Gyula és Vaszary János. Vasziary Jánosról írt kis könyvemben leírtam, hogy e két tábor milyen feszültségben élt egymással, az együk Európa képviselőjeként parádézott, a másik a magyar ugar prófétájaként járt társai között. Nem zárhatjuk ezt a fejezetet anélkül, hogy fel ne idéznők, hogy közvetlenül és közvetve kik voltak azok a festők, akiket példának állított, vagy akikkel való barátsága áttűzött mondanivalóin. Régi festőkről sokszor és nagy szenvedéllyel beszélt; a kortársaikról úgyszólván soha. Tizianról: »Ö tudott csak a sárga színnel bánni.« Herman Lipót kérdezte őt; a felelet: »Kiket szeretek a régi festők közül? Hát Tiziant és Rembrandtot. Az újabbak közül a fran46