László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

sugárzó, lelkesedéssel telített daliáim, ez a festészet alapja: a rajz. — Holbein arckép vázlatait ajánlotta példakiépül és Dürernek édesanyjáról készített megrendítő szennajzát. (László Gyula megjegyzése Rudnay »tanmenetéhez« : Fontos volt a jelenség elhelyezése a papíron, pl. egy akt belekompoiriiálása fej'énelk és talpának előre kijelölt vonalaiba, nem lehet az, hogy pl. egy portrénak az orra ne férjen kii, élőire el kell helyezni a síkon.) — Az emberi fejnél távolabbról a típus, közelről az egyéni jellemvonások szeniléihetők célszerűen. Nemcsak: az egész fej típusát, hanem az egyes arcrészeket ás igyekezzünk mértani testekké egyszerűsítve felfogni, pl. szögletes, kerekded, kocka, hasáb, tojásdad sitfo. Kompozíciós feladatként gyakran adott Mesterünk varsilluszitrációs 'feladatot, pl. Petőfit, Aranyt. . .« Ha figyelmesen olvassuk ezieknék a beszámolóknak »pedagógiai« elveit, lehetetlen fel nena ismernünk benne egyrészt Székely Bertalannak tanítását, másrészt, javarészt HoUósy Simonét. Nincsen hely arra, hogy itt ezekbe a részietekbe bele bocsátkozzunk, de ebből adódik az a különbség is, amit tanítványai is többször észrevettek, hogy Rudniay nem úgy fest, amiként tanít! Ez az ellentmondás persze abból is adódik, hogy tanítani csak a tudásit lehet, amit Rudnay művelt az pedig miár a szabályoknak nem engedelmeskedő művésziét volt. Kántor Andor logikusan rendezett emlékeiben a többek között így ír Mesterünk tanítási módjáról: »Időnként mindnyájunktól megköveteli a vonal, illetve koniturrajzot. Tanulmányaink ilyenbor a tónus teljes elhagyásával készültek és a forma vonallal való visszaadását célozták. Ezzel kapcsolatban hallatlanul bőven és érdekesen hívta fel figyelmünket a testet, fejet, figurát haltároló körvonal térbeli mozgására, kifejező lehetőségeire és a kontúr összefüggéseire. Nagyon tanulságosak voltak azok a magyarázatai, ahol a rajzpapírunk szélén, külön ábrában, legtöbbször felnagyított méretben ismertette a szem szerkezetét, vagy a koponya konstrukcióját . . . Sokat magyarázott a színről is. Azt tanította, hogy a fény (ez 'mindig hideg) és az árnyék (ez általában melegebb) megöl a színt. A kettő találkozásánál erősödik, fokozódik a szín ereje. Felhívta figyelmünket, hogy a forma fordulásánál (pl. homlok, orr) észlelhető ez a jelenség. Mindig hangsúlyozta, hogy egy képen a felhasznált színt vezetni kell. Ezen azt értette, hogy ha pl. egy vörös szín magjelenik valahol a képen, azt végiig kell vezetni ós a formákon szerzett tapasztalat felhasználásával hol erosebben, intenzívebben kell hangsúlyozni, hol pedig hidegebb, vagy melegebb hangján megszólaltatná. Ezzel együtt a felcsendülő meleg színeik hideggel (kékkel) való ellensúlyozásának, »megkontrázásainak« szükségességét bizonyította.« 41