László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

hajú, torzonborz és 'megtépázott vadzseráket, ahogy ki-bejárnak a házunkba . . .« (Üjság, 1924. május.) »A vásáros nép rengeteg volt, mindenfajta eladó-vevő. Nemcsak borsodnak, de igöniöiriiek, nógrádiak, hevesiek is, megszámMlhatatlan kocsikkal, szekerekkel. Egész utcasorok sátrakból, csizmadiák, szürszabók, kötélverők, szíjgyártók, rófösök, sok. mindenféle poirtékások. Egészen belefáradtam a sok látnivalóiba, s nagy hangosfcodásba. Elelbámültam a pony vakom összebaimozott könyvek-füzeteken . . . Sobri Jóska . . . rigmusokba szedett szomorú históriák, kalendáriumok is . . .« Panorámák képei a nagy tengeri csatáikról, nagy szerencsétlenségekről, tűzvészekről, szerecsenek afrikai harcairól voltak a látnivalók. Képes Budapest napilapot, Hazánk és a Külföld-et fametszeteket, rézmetszeteket az apja járatta. Petőfi összes költeményeit olvadta mindig. »A mocsár szélén magas jegenye és topolyfák óirliásodtak, zúgtak, ha fújt a szél. És én szavaltam hangosan, nekivörösödve, kezemmel intve, hadonázva, végtelen gyönyörűséggel „Mint a porszem szélvész fuvatán, Repül a legény gyors paripán." Annyira indulatba jöttem . .. remegtem . . .« »Sokszor volt vendégség nálunk, régi szokás szerint hajnaliigreggelig tartó is. Kávébarna, molmárszürke, vagy fekete magyarruhás, körszakállas, piros vagy olajbarna arcú emberek. Tisztelendő, vagy tiszteletes úr, jegyző, tanító, vagy tiszttartó. Ettek, ittak, hangosan beszéltek, Kossuthot, Rákóczit istenítették, szidták a pecsovicsokat, vagy a svancgelb kormányt. Mind szélbali emberek voltak — édesapámmal együtt. Ilyenkor hallottam emlegetni Petőfi nevét is. Tompa Mihállyal együtt. . .« »Mi még jártunk a fonóházafcba félelmet es meséket hallgatai vagy víg históriáikat, aszalt vadszilva és som mellett, apró kis petróleum lámpák homályos világításiánál. Bejében ismertem meg a kondás, a juhász, a csordás külön-külön típusait, vándorénekeseket, koldusokat, éneklő nyomorékokat, vándorokat. ..« Tizenhárom éves koráiban meghal édesapja. »Szép, szakállas magyarruhás alakja kitörölhetetlen emléke az ifjúságinak, amint egész lénye, művészi vérmérsékletével és hajlandóságlalival legbecsesebb örökségem. Életemnek ő volt a legnagyobb és örökké élő élménye.« (Az életrajzi idézeteket Bényi László közölte.) Bizony így van ez, életében szinte édesapját ismételte, egyik barátjának így írt: »Bizony jó volna veletek lenni néha-néha egy pOhár borocska mellett beszélgetve vidáman tölteni az időt. . .« (Lőrinczy Szabolcsnak írott levél-részlet.) Szereti az úri cigányokat, állástalan szinésznépet, naplopó költőket, lezüllött világmegváltókat, — »szeretem őket mert lentről jöttek, jó cimborák. Az apám is szerette őket.« 13