Somogyi néphagyományok (Somogyi Múzeum 13., 1968)

1771-ben se Szentpálon se Vairjaskeren mem említenek méhkast, 1789-ben Szieintpáion 14 (kas, Varjáskéinein ineim írtak össze méhkast. Adatok hiányában a kimutatásit nem tudjuk folytatni. Az öregek emlékében úgy él ia mébészkediés, mint a lakosság kedvelt foglalkozásía. Ügy emlegetik, hagy majdnemi minden második háziban volt méhes. A gazdasági viszonyok megváltozásával alábbhagyott ugyan, de teljesen meg nem szűnt. A számok hullámzása mellett egészen a mai napig találunk méhészkedő gazdákat. Jelenleg két nagyobb méhes vain a községben. Ezenkívül talán öt-hat. gazdánál néhány család. A század elején Niklai Pálnak. Hoszrszú Martomnak, Fekete (koledánc) Sándornak volt nagy méhese. Az utóbbi István nevű fiának, az apa 35 méhcsaládjából már egy sincs. Amidkor aziránt érdeklőid tünk, hogyan jutat bak idáig? Azt válaszolták: »egyszer meglopták tolvajok a méhest, attól az időtől kezdve nem volt szerencse hozzájuk.« Évenként több-kevsebfo család elpusztult. Végre is egy sem maradit. Az elbeszélésből az a benyomásunk támadt, hogy nem gondozták kellőleg a méhefcet. Csak pusztulás lehetett a sorsuk. A régi szemtpáliak és varjaskériek nem isimerték a kaptárokat. Szalma kasokban őrizték móheiket. A kas tompa kúpban végződő sízalkajitó. Rendesen házilag készítették. Ha valamelyik gazda történetesen mégsem értett hozzá, mással fomatta meg. Össze nem tört (tehát csépelt) rozs megnedvesített szalmáját, zsuppját, kb. 10 cm hosszú hüvelykujj vastagságú borhüveilybe dugták s azon vezették keresztül. A hüvelyben hengeralakúvá formálódott, aibból kihúzva megnedvesített füzfahánccsal átkötötték, de úgy, hogy az átkötéskor váltó varróöltéssel az előző sárihoz rögzítették. Ha, a fűzf aszal vastagabb volt, kettévágták. A fonást a kas felső csúcsainál kezdték s úgy mentek tovább, hogy imindíg szélesebb legyein. Drótot nem szívesen használtak a szalmatekercsek összéfűzéséíhez, mert ha vékonyabb volt, hamar elszakadt. Ha pedig vastagabbat vettek (hozzá, amikor a szalmám áthúzták, nyílást hagyott maga után. Így alkalmat adtak a molypilléneík, hogy becsússzom a kasba. A kas, felső részében kereszt alakjában olyan hosszú erős pálcát húztak át, hogy a kötésen kívül is kiálijon. Az eljárásnak kettős célja volt, Az egyiik az, hogy ímegkörninyítse a iméhek munkáját, mert a pálcáihoz kömynyeibben tudták hozzáépíteni a lépet, mintha egészen elejéitől kellett volna kezdeni. A másik a szállítási könnyebbség. A pálcákat megfogták és azok segítségével, minden nehézség nélkül kényelmesen lehetett egyik helyről a másikra vinini. Aztán a kasok kiürítése alkalmával is jó hasznukat vették. Amikor a pálcákat a kasból fci27