Kanyar - Kerecsényi - Knézy: Fejezetek Pogányszentpéter történetéből (Somogyi Múzeum 12., 1967)

rakni kazalba. Télen, esőben ponyvát terítettek a kazalra, hogy a kész szenet ne érje már nedvesség. Ha az erdészeté volt a szén, valaki sietett jelenteni, hogy készen van, vihetik, mert a szénnek sem használt, ha sokáig állt, de a hely is kellett a következő égetéshez. Jöttek a kocsik hamar. Az erdészet teherautón szállította Csurgóra, onnan vagonban Pécsre, Budapestre. Aki saját szenét égette, az is igyekezett értékesíteni. A kocsira annyi szenet raktak, amennyi a két oldal között elfért, a többit zsákokba rakták, s feltették a tetejére. így nem potyogott, nem hullt, nem is tört. Ahogy végigmentek a falukon, s kiabálták, hogy szenyet vegyenek, szaladtak a molnárok, kovácsok, s szedték le a kocsiról. Ha jó volt a szén, meg is kérdezték, hogy mikor hoznak újra. A szénégető élete nem volt könnyű! „Nem vót annak se innepe, se vasárnapja". Jól keresett — egy-egy égetésből 2000 pengőt is kapott (1943—44-ben) —, de ezért meg kellett dolgoznia, és családját szinte csak akkor látta, amikor az ebédjét vitték, vagy segítem mentek. Kint lakott az erdőn, a gunyhóban. A gunyhót fából építették, olyan helyre, hogy se túl közel, se túl messze ne legyen a placctól, és ajtajából jól lehessen látni a kúpot. Fából készítették szép formásra. Az alját gyeptéglával rakták körül gondosan és az egészet betapasztották földdel. Jó sok leveles ágat és földet raktak rá. Végül vastagon beszórták szénporral, hogy ne vegye be a vizet, hisz egyikük éjjel-nappal, esőben, hóban is ott tartózkodott. Fekete volt a kunyhó, de fekete volt ott minden a füsttől, a szálló szénportól. Mondják, hogy a falu egyik utcáját — ahol a postaút ment — mindig megülte a füst, a széngáz. Aratott is abban az időben a faluban a tuberkulózis, annak ellenére, hogy lakói szinte az erdőben laktak. A kunyhóban fából és sok szénából fekhelyet készítettek, olyan széleset, hogy azon két ember kényelmesen elférjen. De aludtak rajta néha hárman is, mert húzáskor a családtagok közül is lenihent egyik-másik. Volt a kunyhóban egy kis vaskályha, amellé húzódott a pihenő, melegítette az ételt, sütötte a krumplit. A fekhel fölött volt az élelem. Szalonnájuk, kenyerük, krumplijuk mindig bőven volt, mert főtt ételt naponta csak egyszer hoztak ki számukra a faluból. A kunyhó bejáratát csak télen védték vastag pokróccal, de azt is félrehúzták éjszaka, hogy a figyelő nézhesse a kúpot. Pipiccsel világítottak. A szénégetés sajátos életformát követelő, kipusztulóban levő paraszti foglalkozás, mely sok szegény embernek biztosított fáradságos, 48