Sára Péter: Berzsenyi emlékmúzeum Niklán (Somogyi Múzeum 10., 1967)

szigor még visszaparancsolta. Soproni éveire vonatkozóan érdekes vallomásokat találunk Kazinczyhoz írott leveleiben : „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem és azokat a város tavába hánytam..." (1811. márc. 13.) „Nékem oskolai tudományom nincs; mikor nékem azt még tanulni kellett volna, már én akkor Horáccal és Gessnerrel társalkodtam; korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kisebbekre függeszteni nem tudtam . . ." (1808. dec. 13.) E szűkszavú vallomásokból is kiérződik, hogy a zabolátlan, szilaj ifjú szenvedélyesen szerette a verseket és ezek hatására fordult figyelme egyre intenzívebben a szellem világa felé. Édesanyja halála után apjával ketten maradtak a szülői házban, ahol az összeférhetetlenségig ellentétes két férfi teljesen elidegenedett egymástól. Berzsenyi hamarosan át is költözött anyai birtokára Sömjénbe és ott gazdálkodott. Az apjával töltött nehéz évekről később így vélekedett: „Én őtet nem vádolom, sőt azt vallom, hogy ő tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebből harc lett és örökös idegenség. Az ő háza nékem Munkács volt, melyet csakhamar el is hagytam és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte. Csakhamar jobb gazda lettem., mint atyám ..." (Berzsenyi levele Kazinczyhoz. 1810. szept. 1.) A végleges szakításra azonban csak akkor került sor, amikor Berzsenyi 1799-ben megnősült, feleségül vette a 14 éves Dukai Takács Zsuzsannát, akinek birtokrészéért azután élete végéig pereskednie kellett sógoraival. Ez újabb csalódást, keserűséget jelentett számára és egyre magányosabb, zárközottabb emberré vált. Az ilyen ember szívesen menekül a könyvek világába és csendes óráiban maga is szívesen veti papírra titokban érzéseit, gondolatait. Ezt tette az ifjú Berzsenyi is, aki valószínűleg még az atyai ház rideg magányában elkezdett verselni. Első költeményeinek rímes formája, szentimentális hangja a kor divatos német költőinek - főleg Gessnernek és Matthissonnak - a hatását mutatja. Akad azonban néhány korai szerelmes verse, ahol már arra is fel kell figyelni, hogy Berzsenyi milyen merészen tágítja a kor nyelvének és poézisének szorító korlátait és milyen leplezetlen őszinteséggel fejezi ki saját érzéseit (Ilonkához, Lollihoz stb.). Az érzemileg túlfűtött magányos ifjút azonban nemcsak a szerelem ihlette meg, hanem a természet szépségei, idillikus hangulatait is gyakran megénekelte (Az estve, A csermelyhez, A Balaton stb.). A kiállítás kiemeli, hogy Berzsenyi szívéhez legközelebb Horatius, a nagy római költő állt, akinek versei életreszóló nyomokat hagytak költé5