Fehér Erzsébet: József Attila kiállítás Balatonszárszón (Somogyi Múzeum 4., 1965)

Én tudom, mint a kisgyerek, csak az boldog, ki játszhat. (Könnyű, fehér ruhában) Ezek az esztendők a megélhetés gondjával voltak terhesek. Első versének vágyait nem mesevilág táplálta, hanem a mindennapi létalapvető szükségletei; milyen szivet facsaró, hogy olyan egyszerű létfeltételek, mint a terített asztal, a „jó ruha" és a hétköznapot alkalmasint megédesítő többlet a nyomorgó gyerek tudatában már a gazdagság fogalmával azonosak! A vers — bár szerzője tizenegy éves — sajátos módon érett költői alkotás. Lényeges mondanivalónak egyszerű, tömör megfogalmazása művészi színvonalon. E nyolc sorocska a későbbi nagy versekkel azonos talajról fakadt: mindannak kimondásából, amely az emberi élet nélkülözhetetlen tartozéka. Ami első versének személyes vágya, nagy verseinek tartalma lesz az egész társadalomra kiterjesztve a „Munkát, kenyeret!", a „hatalmat, húst a dolgozóknak" követelésben. Utolsó verse — sajátos párhuzam ez — újra visszatér az alapvető emberi életfeltételekhez, hogy lemondjon róluk, de csak a saját maga nevében: Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél. (íme, hát megleltem hazámat. ..) A kis család egyetlen fenntartója, a mama, lassan felemésztődik az embertelen küzdelemben. A háború a hozzájuk hasonlóktól a létminimumot is elragadta. Hihetetlen erőfeszítéseket kívánt a gyenge asszonytól a puszta fönnmaradás. Megbetegedett: rákja támadt. Hosszú hónapokig küszködött a halálos kórral és 1919 karácsonyán belehalt. Az idősebb lány férjnél volt már, az árvaság két kisebb gyermekére szakadt. A tizennégyéves József Attila érezte leginkább veszteségét: kihűlt körülötte az otthon, elapadt a felé áramló önzetlen szeretet forrása. A felnőtt költő ehhez az emlékhez menekül minden csalódásában. Költészetében a mama alakja mítosszá, az óvó szeretet szimbólumává válik. Utána kiált átkozódó férfizokogással a Kései sirató. Még a mama betegsége alatt a két gyerek újra menhelybe került, de kis idő múlva visszajöttek Monorról, ahová elhelyezték őket. A „szökés" okairól a kiállított hivatalos irat tanúskodik. Egy ideig hajóinas, majd mohó tudásvágyát és tehetségét látva, sógora és gyámja, Makai Ödön, beíratta a makói főgimnáziumba. Szorgalmáért rövidesen ingyenes helyet kapott az internátusban. Szívós kitartással tanult. Áradó levelekben számolt be hozzátartozóinak munkájáról, eredményeiről és küldi bírálatra csokorszámra verseit. Rendszeresen, állandóan ír. Egyik levelében tréfásan így búcsúzik: 10