Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)
Az állatok gyógyítása
1 AZ ÁLLATOK GYÓGYÍTÁSA Több tucat, sokszor több száz állatra vigyázni hatalmas felelősséget rótt a pásztorokra. Nem csak megőrizniük kellett az állatokat, ha megbetegedtek, meg is kellett gyógyítsák őket. A nyáj őrzői, akik egész napjukat a nyáj között töltötték, megismerték az egyes állatokat; mozgásukból, hangjukból egyből észrevették, ha betegek lettek. A pásztorok mestersége és vele a gyógyítás tudománya apáról fiúra, idősebbről fiatalabbra szállt. A paraszti társadalomban a tudás nem csak a gyakorlati, racionális ismereteket jelentette, hanem sokkal inkább olyasmit, ami az átlagember számára különleges ismeretet feltételezett. Aki sokat tudott, arról feltételezték, hogy természetfeletti hatalmakkal van kapcsolata, ezért félelemmel vegyes tisztelettel fordultak felé, hiszen jobbnak látták vigyázni vele. A pásztorokat is óvatossággal kezelték, mivel ők vettek legkevésbé részt a falu mindennapi életében, a közösségi ellenőrzés alól is mentesültek valamennyire. Olyasmihez értettek, amihez a többiek nem, speciális tudásuk eleve különössé tette őket. A népi gyógyászatban akár emberről, akár állatról legyen szó, a racionalitás és az irracionalitás nem különült el egymástól, a gyógyításban egyaránt léteztek gyakorlati és hiedelmeken alapuló, rontás- vagy gonoszűző gyógymódok. A betegségek okát nem mindig biológiai okokkal, hanem sokszor ártalmas természetfeletti hatalmak beavatkozásával magyarázták. A pásztorok a kezükre bízott állatállomány egészségéért és szaporulatáért feleltek, így ezt megpróbálták gyakorlati és babonás módszerekkel is biztosítani. A következőkben csak néhányat ismertetünk ezek közül, példákat felvillantva a népi állatgyógyítás rendkívüli sokszínűségére. Az állatállomány összetartására szolgáló, ostorral kapcsolatos hiedelmeket a Ostorok és ostornyelek címet viselő fejezetben közöljük. Bár egyes módszerek bizarrnak tűnhetnek az olvasónak, a paraziták és élősködők ugyanúgy a természet részei, mint a haszonállatok. Maguk a pásztorok is így tekintettek rájuk és még a számunkra talán visszataszítónak tűnő, nyüvek eltávolítására használt kis lapocskát is kidíszítették. Általános szokás volt nem csak a pásztorok, hanem valamennyi gazda között a karácsonyi asztal alá szénát, állattartással kapcsolatos eszközöket, egy marék kukoricát, búzát tenni. Ezt mint „megszentelődött" eszközt használták fel az állatok egészségének biztosításához. A tavaszi kihajtás előtt minden pásztor megpróbálta valahogy elérni, hogy a nyáj összetartó maradjon. Például megfüstölték az állatokat, a falkát kelet felé haladva megkerülve, vagy szentelt parázson hajtották át őket. A kanász, hogy a disznó megszokja őt, kutyával körbekergette az állatokat a karámban, majd közéjük dobta a kalapját, vagy maga körül megforgatta a malacokat, aztán eléjük állt, megmutatva nekik, kinek a szavára kell hallgassanak. Egy másik módszer, hogy egy „kölletlen" kutyát bedobott a disznók közé, ennek vonyítására összecsődültek a malacok és később bármelyik röffent közülük, a többi is odament.1 Ha párzó kutya hasa alatt háromszor áthúzott zsebkendővel három esküvőre elment a pásztor, és ezzel a zsebkendővel odaállt a jószág elé szélirány ellenében, akkor azt a falkát egy helyből el sem lehetett mozdítani. Ezt hívták a jószág megkötésének. A nyílt sebeket - például ha a kandisznók verekedés során megvágták egymást - sebkátránnyal kenték be. Ha benyüvesedett, sóval tömték be két-három naponta. Az orbánc, más néven rög terjedését úgy próbálták megakadályozni a kanászok, hogy az elhullott állatot kivitték a másik határba, hogy szimbolikusan eltávolítsák a betegséget a falkából. i Takáts 1986:97
