Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)
Bevezetés
ig nosztalgiával ábrázolták alkotásaikon. Ahogy Takáts Gyula megfogalmazta a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel".18 Mivel sajátos életmódjuk és munkaszervezetük több szabadidőt biztosított számukra, mint a falusi parasztoknak, nem véletlen hogy a pásztorok közül kerültek ki a legnevezetesebb faragóegyéniségek. A természetben található alapanyagokból számos használati tárgy készült: az állatok tereléséhez szükséges eszközökön túl sótartók, tükrösök, borotvatokok, gyufatartók, pipaszárak, szipkák, ivócsanakok, kobaktökök, szaruláncok. Gyakran tőlük rendelték a falusiak az ajándéknak szánt mángorlókat, mosólapickákat, sétabotokat, viráglétrákat, tükör- és képkereteket, vagy egyes bútordarabokat is. A tárgyi világ, amely körülveszi az embert, mindig annak a környezetnek és társadalomnak a lenyomata, amelyben élünk. Nem volt ez másként a paraszti társadalomban sem. A pásztorművészet kifejezést 1891-ben Herman Ottó használta először a Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadásában, melyben azt vizsgálta „van-e a magyarságnak sajátos ornamentikája, vagy nincs".19 A nemzetállammá válás korában a lakosság háromnegyedét alkotó parasztság képviselte az idegen, elsősorban németes műveltségű vezető értelmiség szemében azt a „tiszta forrást", melyből nemzeti identitását megpróbálta újraalkotni. Fokozott figyelemmel fordultak a „nép" felé, azonban a paraszti társadalom bizonyos rétegei éppen a polgárosodás útjára léptek ekkor. Művészetük virágzásnak indult, ugyanakkor hatalmas átalakuláson esett át és egy új fajta paraszti ízlés alakult ki. A kutatók ezt felismerve „az utolsó óra" sürgető nyomásától vezérelve kezdték meg a gyűjtemények kialakítását és próbálták „megmenteni" az utókor számára mindazt a tárgyi és szellemi örökséget, mely elérhető volt még számukra. Jellemző a korabeli tudományos szemléletre, hogy a népművészetet a „nép" kollektív alkotásának tartották, s míg a „magas" művészet esetében a készítő személyére nagy hangsúlyt fektettek, addig a paraszti alkotásokat egy „idilli egyetértésben dolgozó közösség" produktumainak tekintették.20 Erről tanúskodnak a múzeumi tárgyak leírókartonjai is, melyeken nem tartották fontosnak az alkotó nevének rögzítését. Gyűjteményünk számos darabja esetében tovább nehezíti a készítők azonosítását, hogy a múzeum magángyűjteményeket is felvásárolt, megörökölt. Ilyen például a mosdósi Fekete József rajztanár vagy Rippl-Rónai Ödön hagyatéka, melyek nagy számban tartalmaztak pásztorfaragásokat, azonban ezek csak minimálisan voltak adatokkal ellátva. Ha egyes Cserép János gulyás 1932-ben készült fényképe. (RRM NF 7444, Kutochera nevű fényképész felvétele) 18 Takáts 1986:4 19 Herman Ottó 1892. A magyar pásztoremberek remekelése. Ethnographia, 3. évf. 310-321.0. 20 Fél Edit - HoferTamás 1975. Magyar népművészet. Corvina Kiadó, Bp., 25.0.
