Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
1. Bevezetés
8 7. Bevezetés vagyis inkább ők „térítettek",8 így kereszténnyé válásuk a késő antik időszakban már ritka lehetett.9 A pogányság létszáma pedig a 4. század végére óriási mértékben lecsökkent szerte a Birodalomban. Az ókeresztények különösen nagy jelentőséget kezdtek tulajdonítani túlvilágról alkotott képzeteiknek, elsősorban Isten országának. Szerintük ugyan csak a holtak lelke juthatott el a Mennyországba,10 a Feltámadás tanai és az antik hagyományok okán mégis jelentős síremlékeket hagytak ránk.11 A Róma városánál és máshol használt katakombákban is kápolnákat létesítettek, a sírokat feliratokkal és festményekkel díszítették. A keresztény halottkultusz megszületése sem volt előzmény nélküli. Ősi eredete a holttesttől való iszony és a halálfélelem kettősségében keresendő, és gyakorlatilag az őskultusz alapjain született. (A lélekben és annak túlélésében való hit fontos, de későbbi rárakódás.) Ilyeténképpen nem is kultuszról van szó, hanem társadalmi intézményről. (Otto 1997 143-144 Horváth T 2011 195). A pogány rómaiak nem idegenkedtek a halottak kultuszától (Id. larariumok), de a halott testektől igen (Id. Artemidoros, Oneirocitica, 1.51 ).12 Példának okáért visszafogottabb módon a zsidók - és később a mohamedánok - is tiszteltek szent sírokat, mégis nem egyszer kikeltek az elferdült„új tanok és szokások" - így a keresztény szentkultusz ellen (Pinhas ben Hama, MidrasZsolt. 16.2 - Brown P 1993 25-28 31-32). Az ókereszténységgel foglalkozó tudományok aktuálisan vitás kérdéseit is elő kell itt sorolni, hiszen Sopianae emlékeivel kapcsolatban újra és újra találkozunk velük. Valójában mindegyik a fogalomalkotás problé8 A zsidó vallás felvételének a Philon és luvenalis által megemlített két fokozaton kívül (metuens - praeputia ponunt) nem voltak stációi (Philon: Quaestionem in Exodum H.2.; Iuvenalis: Satirae XIV.). Többféle viszonyról van szó a szimpatizánsoktól a teljesen befogadottakig: 1. zsinagógáknak és/vagy a Templomnak adományozó - 2. sabbat-tartó (szambathisztenész, metuens, theoszebész/istenfélő) - 3. meghatározott időre fogadalmat is tevő (názireus, bár zsidók is tehettek fogadalmat) - 4. körülmetélt betérő (prozelita) (Grüll 2009A 200-201). A diaszpórában született zsidók általában kevésbé tartották a vallási előírásokat (tisztátalan életmód, színházba járás, babonaság stb. kerülése), mint a betérés útján járó idegenek. 9 Úgy tűnik, hogy zsidókból leginkább csak keleten, az 1 -2. században váltak keresztények, mert később a kereszténység éppen a „pogánykeresztények" miatt már nem volt vonzó számukra. A keresztény térítés az 1. század után el is szakadt a zsidó diaszpórától. A 370 körül Damasus pápát bevádoló, Izsák nevű kereszténnyé lett zsidó megtérése is rövid idejű volt, mivel később visszatért a zsidó valláshoz (Alföldi A 2006 79). Talán az aquileiai Monastero bazilika esetében van még némi halvány nyoma kereszténnyé lett zsidóknak, ugyanis a templom padlómozaikján a donátorok között kifejezetten zsidó nevek vannak (Sörries 2011 60). A zsidóság északi provinciákban való jelenlétéről és leletanyaguk elkülönít- hetőségéről: Berger 2005. A zsidók pusztán egyisten-hívő voltuk okán Pannóniában sem feltétlenül közeledtek a keresztény tanok felé, az azonosítás legfeljebb külső, pogány nézőpontból történhetett. 10 A halottak lelkének égbemenetele természetesen nem a kereszténység találmánya, gondoljunk csak Lucius Sergius és felesége, Salvia arcképeire a Kr. u. 2-14. között emelt pulai pogány diadalíven, ahol a sasszárnyak lelkűk égbemenetelét jelképezik (Grüll 2013 110). 11 Az ókeresztények nézete a túlvilággal kapcsolatban nem volt egyértelmű. A Mennyországba való jutás és a feltámadásba vetett hit egymás mellett létezett, hiszen az„örök élet" már a zsidók számára is egyszerre jelentette a túlvilági létet és a feltámadást (Grüll 2009A 100). Az újszövetségi apokalipszis előképét Gábriel mutatta meg Dánielnek (Dániel 8,16-27), és az Ezeréves királyság gondolata Jeromosnál is a zsidó deuterósziszból eredt (Rugási 2002). Úgy tűnik, hogy a Végítélethez, illetve Jézus birodalmához köthető első (Jel 20,3) és második (Jel 20,5 Justinos Dial, cum Tryphone 81,4) feltámadás várása (millenarlzmus, khiliazmus) az 1. században volt a legerősebb, de még Hippolütosz, Justinos, Tertullianus, Methodios, Apollinaris, Ireneus, Origenes, Nepos, Victorinus, sőt Lactantius is hitt benne, pedig az Evangelium szerint ideje eleve ismeretlen (Mt 25,13. II. Pét. 3,8-10) és meghatározhatatlan („kairos" - Isten ideje, ami nem illeszthető a kronosz normális rendjébe, sőt annak tükrében a történelem akár lényegtelen momentummá válhat - Rugási 2002). Az 1. századi keresztények által mégis közeli jövőként remélt végítélet elmaradása után az apologéták utolsó nemzedéke már túllépett a millenarizmuson. A János tanítványának tekinthető Papiast „földhöz kötött", szomatikus gondolkodása miatt később Euszébiusz kimondottan ostobának tekintette (Egyháztört., III. 39,8-13 Rugási 2002). A 4. századra mindenképpen a Paradicsomba-vágyás lelki aspektusa lett a domináns, noha a „feltámadás" szó azért még a tipasai mozaikon (Sörries 2011 397) vagy Damasus sírfeliratain is szerepel (Marucchi -Vecchierello 1935 163). A Paradicsom várása nem a közösen megélt végítélethez, hanem az egyéni élet után következő mennyei állapothoz kötődött, amelynek képzetében valóban összeolvadt a múlt és jelen (Brown P 1993 108). Megjegyzendő, hogy a markioniták a test feltámadását eleve elvetették (Tertullianus: Adversus Marcionem 1,14.), míg a 2. századi atyák Tertullianus elveszett műve szerint időnként még az Úr eljövendő megtestesülésében is hittek (De spe fidelium, Rugási 2002). 12 Ezzel szemben Egyiptomban nem idegenkedtek a halottaktól, sőt a halottkultusz központi kérdés volt. A jól ismert mu- mifikálási szokásokon túl Flinders Petrie 1880-as évek végén zajlott el-fajjúmi ásatásain az érintetlen sírok felirataiból kiderült, hogy a múmiákat az utódok még akár több nemzedéke is magánál tartotta. Nem véletlen, hogy a keresztény halottkultusz eredetét is Észak-Afrikában szokás keresni. Ugyanakkor a mumifikálás szokása csak mérsékelten terjedt át a Földközi-tenger északi részére - sőt Athanasius fel is lépett ellene (VitaAntonii 90 Volp 2002 22).
