Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
6. Építészeti elemek
6.1. Építőanyagok, külső és belső vakolatok 85 A falakba beépített kövek mecseki eredetűek. Csak néhány faragott márványtöredék és a Mauzóleum nagy márványszarkofágja képez kivételt.323 Döntően mészkövekből építkeztek, azon belül is uralkodó a triász mészkő, mely a közeli bányákban fejthető (például Papnövelde u.) és változó darabnagysága ellenére faragás nélkül is könnyen falazható volt (Gosztonyi 1943 34).324 A beépített kőanyag megfigyeléséből kiderült, hogy nem annyira bányászott, feldarabolt kőről van szó, hanem sokszor elegendőnek bizonyult a már eleve darabokban megtalálható, felszínen levő kövek összeszedése (Kraft 2006 87). A kövek felülete ugyanis a felszíni erőknek való beépítés előtti hosszú idejű kitettséget tanúsítja. Plinius és Vitruvius is előírta, hogy az ismeretlen tulajdonságú köveket beépítés előtt két évre az időjárás próbájának kell alávetni (Plinius Természetrajz XXXVI. L 170 Vitruvius De Architectura 11.7/5. Kraft 2006 43-44). A falazó köveket néhány esetben viszont előfaragták (például a XIX-XX. sírkamra kváderkövei). Alapozásoknál szinte kizárólag követ használtak. Alkalmanként a sírokat és a sírkamrák lejáratát (II., VII.) is nagy, lapos kövekkel fedték le. Felmenő falak esetében viszont a kövek közé több-kevesebb téglasort is beiktattak. A téglák készítésével kapcsolatban ismeretesek Plinius előírásai (Plinius Természetrajz XXXV. XLIX.170.), melyeknek a Pécsett helyben talált lejtőlösz agyagrétege soványítás és iszapolás igénye nélkül is megfelelt.325 A téglák felhasználása, méretbeli kiválasztása is célzatos volt, mivel nemcsak teherviselésre, de oldalnyomásra, húzásra és excentrikus terhelésre is alkalmas készterméket kellett gyártani (Kraft 2006 50 58 61 87). A temetői épületek boltozatainál és boltíveinél e sokszoros igények kielégítésére szinte kizárólag téglát használtak. A normál római tégla és az általában tetőfedéshez használt peremes tégla (tegula) használata volt a leggyakoribb. Emellett a kúpcserép (imbrex) omladékban való jelenléte bizonyíthatta az egykori épületek fedését. A ritkábban előforduló lófej alakú konzoltéglák szintén tetőszerkezetre utaltak. Ezek az állatfejes konzolok is kiégetett agyagból készültek, égetés előtt formába nyomva és néha égetés után továbbfaragva. Alakjuk leírásánál nagy a változatosság (lófej, kosfej, bárányfej stb.), de alapvetően ugyanazt jelölik. Konzoltéglák közül nagyobb darabok kerültek elő a Cella septichoránál (Gosztonyi 1943 36), kosfejes típusok(?) a IX-X. sírkamráknál, és egyszerű darabok az I—II., V., Vili., XIX-XX. sírkamráknál és a Cella trichora1-nél. A sírok lefedése sokszor nagyméretű téglákkal történt. A sírkamrákba épített sírládák legtöbbje is téglából készült, csakúgy, mint az egymás mellé épített sírokat elválasztó fal vagy annak áttört belső„kerítése" (XIX. sírkamra, G15/16. sírok). Jellemző a falakban meghagyott üregek tég la keretezése (V., XXXII.). A dongaboltozat elkészítéséhez is sugár irányban élükre állított téglákat használtak. Különleges tégláknak számítanak a sírládák padlóját alkotó átlyuggatott téglák (melyeket égetés előtt, vagy néha utána lyukasztottak ki), a csapolt téglák (például XIII. temetői épület sírjainak fedésénél), és a sírfeliratos téglák. Sopianae városában akadt példa - a Rómában egyébként tiltott - ége- tetlen vályogtéglák alkalmazására (Jókai u. 13., Vitruvius, De architectura 11.8/18.), a temetőben azonban eddig nem találtunk ilyet. A téglák szinte mindig jó minőségű, jól átégett darabok voltak, melyeket helyben gyártottak, gyakran kimondottan temetői felhasználásra (Fülep 1984 148). Az alkalmazott téglák méretei az általános „szabványtípusoknak" megfelelőek voltak: 28x38x7 cm; 30x30x6 cm; 30x44x5 cm; 58-62x58-62x7-8 cm. Néha tapasztalható e„standard" méretektől való eltérés (Gosztonyi 1943 34). Az egész téglák mellett ritkán falakban, gyakrabban alapozásban és boltozatok téglaíveinek külső kiékelésére feles és negyedes téglákat is alkalmaztak. A terrazzo padló anyagába tégladarabokat és téglaport is kevertek. A téglák felületén gyakran előfordulnak töreknyomok, a téglavetők jól ismert kézjelei vagy állat lábnyomok. A kövek és téglák közti kötőanyag és a vakolat pormészből készült, helyben keverték ki mészből és homokból. Ügyelniük kellett arra, hogy a víz teljesen átjárja a meszet és ne maradjanak olyan száraz csomódarabok, melyek csak a falba beépítve oldódnak fel, mivel azok hólyagot vetve megbontották volna a vakolat simaságát (Vitruvius, De architectura VII.2/1.3/7-11.). Sopianaeból többféle vakolási módra van példa.326 Ismeretes a temető területéről egy takarékosabb vakolási módszer, amikor a fugákat elkenik és magát a falfelületet legfeljebb csak meszelik. Fülep Ferenc és Burger Alice ezt nevezte pálcikával kihúzott fugának (Fülep - Burger 1979 323 A mauzóleumi szarkofág noricumi márványból készült (Fülep 1987 36). 324 Sopianae városi építményeinél a kétesebb tulajdonságú kövek szórványos felhasználása (például Jakab-hegyi vörös homokkő) inkább a 2. századra jellemző, míg a 4. században már a temető építményekkel azonos módon, kipróbált, egységes kőanyagot alkalmaztak (elsősorban triász mészkő, néha pedig jura márga - Kraft 2006 87). 325 A szemcseméret egységessége például fontos alapkövetelmény, hiszen túlzott változatossága esetén az égetés közben deformálódhatnak a téglák. 326 A legmarkánsabb vakolatmaradványokat a temetőn kívül, Sopianae város területén eddig a Jókai u. 13. szám alatt találtuk, ahol 3-4 réteg vastagon is megmaradtak. A 4. századi épület tehát oly hosszú ideig fennállt, hogy falai bontása nélkül több felújítást is megélt. A másik erős vakolattípus a fürdők belső burkolásánál a vízhatlanság követelményének kellett, hogy megfeleljen.
