Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)
204 11. Temetői rítusok, szokások - Sopianae ókeresztény egyháza(i) szenvedést és a halált is vállalja.943 944 A mártír tehát akár már halála előtt felkészül a mártírságra és gyakran azzá is válik. Szent általában csak a halál után lehet valaki, aki tiszta keresztényi életet élt (szentéletü/confessor)9M vagy ezért mártírhalált halt.945 Az ókeresztény auctorok és sírfeliratok a mártírokat gyakran szentként is nevezték (sancti martyres - Marucchi - Vecchierello 1935 219 247). Juventinus és Maximinus mártírokat Aranyszájú Szent János például kimondottan szentként említette (Marucchi - Vecchierello 1935 11). A két fogalom tehát témánk szempontjából a továbbiakban azonos jelentésűnek vehető, a hozzájuk kapcsolódó rítusok viszonya pedig úgy írható le, hogy a szentek imádása a vértanúk tiszteletéből fejlődött ki a 2-3. század folyamán (Klaniczay 2004 41). Egy sajátos keresztény szokásról is szólni kell, mely a halottakhoz való új viszonyulást mutat. Mint láttuk, a pogányok és általában a keresztények is ódzkodtak a halottak békéjének megzavarásától. A mártírhamvak azonban kivételt képeztek ez alól, mivel az ókeresztények csodatévő erőt tulajdonítottak nekik, és egyre gyakrabban magukat az ereklyéket is kiszedegették a sírokból, hogy magukkal vigyék vagy eladják őket.946 Kegye- letesebb szándékot mutat a hamvak felemelése, amikor gyakorlatilag a mártír maradványainak újratemetése céljából egy impozánsabb helyre, általában bazilikába kerültek (esetleg sírjaik felett épült bazilika). Ezeken a helyeken aztán megindult a zarándoklat és az 5. századtól keresztény liturgia színhelyeivé is válhattak. Mindez óriási változás a korábbi zsidó-keresztény hagyományokhoz képest, ahol a halottak érintése tisztátalanná tett, a pogány halottkultusz démonkultusznak minősült, és persze alapvetően a kereszténység sem a halál, hanem az élet tiszteletét hirdette, mivel a Teremtés Isten műve (Máté 22,32 Márk 12,27). Mindettől korábban csak a rabbinikus judaizmus pogány hatásra létrejött sírtisztelete tért el (ApCsel 2,29) - kiváltva Jézus haragját (Máté 23,29). A mártírsírok tiszteletének mértéke ambivalens megítélést mutatott. Eredetileg a pogányok évente egyszer lakomával ünnepelték meg az "egyszerű" halottak születésnapját a síroknál, míg a keresztények számára már a mártír halála lett az igazi születésnap, ahogy ez Polykarpos aktájában olvasható (Mart. Pol. 18,2.). Az őskeresztények még minimalizálták a sírok jelentőségét. A szent sírok fokozott tisztelete először talán Kisázsiában, Palesztinában és főleg Észak-Afrika mártír hajlamú donatista környezetében kezdődött (Sághy 2003 129).947 Nem mondható, hogy a 4. század előtti keresztények egyházi életének általános színtere a temető vagy katakomba lett volna és az sem valószínű, hogy Gaius pápa az üldöztetések miatt a katakombákban élt (EIamman 1987 190 Vanyó 1988 42 47).948 Rómában és Pannóniában pedig már csak ezek miatt az üldözések miatt sem számíthatunk Constantinus előtti nagyobb méretű sírtiszteletre.949 Mivel Nagy Constantinus pogány-keresztény császár volt (csak halálos ágyán keresztelte meg a nikomédiai ariánus Eusebios),950 nem csodálkozhatunk, hogy magától értetődő módon világi szokások alapján irányítot943 A megmenekült hitvallók neve: martyres designati. A megölt hitvallók neve: martyres coronati (Nagy Levente 2012 13). 944 Mindenekelőtt az erkölcsös és elkötelezett élet jelenti a keresztényi tisztaságot (Volp 2002 261). Confessor volt például Gáza püspöke Szent Porphyrius (395-420), aki tiszta hite, igaz tettei, valamint„csodás"élete révén vált szentté. Halála után tehát a Paradicsomba kerülve a többi szenttel együtt ő is a keresztény hívők égi képviselőjévé lett. A Porphyrius életéről szóló műben Marcus diakónus más confessortól származó ereklyéről is említést tesz (Vita Porphyrii 20.103.). 945 Az újkorban bizonyítási eljárás és pápai elismerés kell a szentté avatáshoz, de szentnek tekinthető az is, akit egy helyi keresztény közösség így tisztel. Az antik időkre vonatkozóan módosítják a képet Pál szavai, melyek több gyülekezet élő tagjait is szentként köszöntik (lKor 6,11 Groll 1999). Az általános felfogás szerint azonban a szentek a Mennyben vannak. 946 A halott testekhez való viszony nagyívű változása jól érzékelhető a zsidó-keresztény környezetben is. Tiberias város 1. századi alapításakor például az ott talált sírok miatt a zsidók még nem is telepedhettek le (Grüll 2009A 31). Innen jutott el a kereszténység az ereklyék hazacipeléséig. 947 A bibliai említések alapján tudjuk, hogy nemcsak Krisztus testét helyezték sírba, hanem az első vértanú, István testét is gondjaikba vették (Cse/VIII,2). A keresztény „halottkultusz" legkorábbi adata a 2. századi Izmirből (Smyrna) ismert. Szt. Polycarp Antoninus Pius idején halt mártírhalált 155-ben. Eusebiosnál olvasható, hogy sírját kezdetektől tisztelték (Hist. ecd. IV, 15). 948 A temető és a mártírsír időnként mégis a különböző keresztény felekezetek gyülekezőhelyévé vált, főleg ha híján voltak saját templomnak, illetve üldözték őket a pogányok vagy más keresztények. Erre Constantinus utáni példák Hippolytos ellenpápa, illetve Novatius és Silanus sírjai Rómában, ahol a novatianus eretnekek tartottak rendszeres összejöveteleket. Szent Ágnes sírjánál viszont Liberius, majd Ursinus ellenpápák ariánus hívei gyülekeztek, amit Damasus pápa persze nem nézett jó szemmel és többször szétkergettette őket (Sághy 2003 188 197-199 206-209). 949 Róma város legkorábbról fennmaradt mártírkultuszhoz kötődő emléke a San Sebastian-katakomba feletti triclinia graffitije a 3. század közepéről. Az ókeresztény halottkultuszról, kialakulásáról és az eucharistiával való kapcsolatáról: Schmidt 2000 218-246 319. 950 A megtérés és bűnbánat halogatását az atyák már a 2. századtól bírálták (ennek ellenére a 4. századra igazán divatossá
