Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
7. Falfestmények, mozaikok és szarkofágok
104 7. Falfestmények, mozaikok és szarkofágok tegorikusan elvetették a pogány bálványimádást,409 mégis előfordultak olyan furcsa esetek, amikor pogányok romboltak le keresztény képeket,410 illetve keresztények vádolták egymást bálványimádással. A kereszténység történetében a képi ábrázolás éppen a pogány hagyományokból még erősen táplálkozó korai időkben nyert létjogosultságot. Egyes keresztény és nem keresztény monoteista vallási irányzatok elvetették vagy ma is elvetik a képeket. Az őskeresztény korban (Kr. u. 1. század) a vallási tanítások, az evangelizáció legfőbb eszköze a beszéd volt. Az Üzenet ezen hordozója mögött a képiség másodlagos maradt - ahogy azt később Nazianzosi Szent Gergely is megfogalmazta egyik beszédében (Bugár 2004 I 166) -, sőt időnként a történelem során még ezt a pozícióját is elvesztette (például a 8-9. századi képrombolás kora). A 4. század végére, jóval a tanítvány-apostolok, az apologéták és egyházatyák kora után az írás (Ószövetség és evangéliumok) kanonizált eszmehordozó lett, az ábrázolások pedig már az írás üzenetének megjelenítését célozták.411 A képek korabeli megítélésével kapcsolatos másik tényező a kimunkáltságukra, esztétikai értékükre vonatkozik. Az ókeresztény falfestmények legnagyobb része naiv, kevésbé igényes munka.412 Csupán néhány éri el a „birodalmi" színvonalat (gondoljunk csak Ampliatus kifestett sírjára a Domitilla-katakombában). Kimunkáltságuk hiányának okát erős jelképiségükben is kereshetjük, hiszen messze nem gyönyörködtetés volt a céljuk. A szimbólumok alkalmazása miatt megfogalmazásuk is egyszerűb lett, mely egyben ma is az ártatlanság érzetét közvetíti felénk (Marucchi - Vecchierello 1935 267). Vallási jellegük okán természetesen távol álltak az individuális művészettől. Az alábbiakban tehát az összegyűjtött források alapján röviden összefoglaljuk a képekkel kapcsolatos antik pogány, zsidó és ókeresztény állásfoglalásokat. A görögök látókörébe eső első istenszobrokat Diodorus Siculus szerint a rhodosiak készítették (Bibliotheca V 55,1-3). Már a kereszténység előtti pogány világban is tapasztalható volt képellenesség, az Isten(ek) testte- lenségét, illetve láthatatlanságát racionális alapon hirdető Xenophanésztól (Kr. e. 6. század, 616,623 Bugár 2004 45-46), Euripidestől (Kr. e. 5. század, fr. 1129) és Antisthenestől (Kr. e. 5-4. század, fr. 40) kezdve. A képzőművészetet egyébként is lenéző Platón (Kr. e. 4. század) csak a legpuritánabb képeket tartotta az istenekhez méltónak (Törv XII 955e-956b). A későbbi ókeresztény nézetek egyik előfutára Sinopei Diogenes (Kr. e. 4. század) elvont fogalomként már magát az erényt fogadta el az istenek megfelelő képmásának (Diogenes Laertios, Vita Philosophorum VI 51). A képtilalom indokainak a zsidóságnál is megjelenő másik vonalát, miszerint az ember nem méltó arra, hogy istenképet alkosson, a pogány görögök részéről a Stilponról (Kr. e. 4. század) szóló humoros történet mutatja be (Diogenész Laertiosz, Vita Philosophorum II 116). Hasonlóan vélekedett Kitioni Zeno (Kr. e. 4-3. század, Alexandriai Kelemen, Stromateis V 12, 76). Lucilius (Kr. e. 2. század) megmosolyogta azokat, akik a szobrokat élőknek tekintik, a képeket pedig már kimondottan hamisnak tartotta (Saturae XV 19) csakúgy, mint korábban Platón vagy más meggondolásból a zsidók és később az ókeresztények egy része. A „régi rómaiak" esetében Varró (Kr. e. 1. század, fr. 59), majd Plutarchos (Kr. u. 1 -2. század, Numa 8,8) utalt vissza a képtilalomra, mint a tisztaság példájára, ami az ő korukra természetesen elveszett. Seneca (Kr. u. 1. század, fragm.) egyenesen babonaságnak tartotta a szobrokat. Az„igazi" klasszikus esztétikai minősítést Dión Khrüszosztomosz (Kr. u. 1 -2. század) fogalmazta meg. Szerinte az alkotás művészi minősége sugározhatja ki azok emberfelettiségének érzetét, vagyis csak a legnagyszerűbb szobrok méltóak az istenekhez, akiknek emberi alakban történő megszemélyesítése indokaként Homerosra hivatkozott. Szerinte ugyanis Homeros volt az első a görög istenek emberszerű leírásában. Nyitva hagyta viszont a lehetőséget azok számára, akik szerint az anyagiasult ábrázolás nem méltó az istenekhez (Olympiai beszéd, avagy az istenről alkotott első fogalmunk, 44-84). Tyrusi Maximus (Kr. u. 2. század) a klasszikus görög emberideálhoz igazodott (Or. II 3; 9-10). Az istenek megformálásában legmegfelelőbb alaknak a magas művészi színvonalon megmintázott emberi alakot tartotta. Szemléletében az a fajta pragmatizmus tükröződik, ami néhány ókeresztény írónál is megjelenik majd: legfontosabb az isten(ek) tisztelete, akár szobrok imádása által is. Strabon (Kr. e. 1 -Kr. u. 1. század) ezzel szemben felelevenítette a képek tilal409 A Bibliában szereplő bálvány-törések mellett (2Móz 23,24 32,20 34,13 4Móz 33,52 1Sám 7,4 1 Kir 15,12-13 2Kir 10,26 11,18 23,24 1 Krön 14,12 2Krón 14,3 15,8 15,16 23,17 31,1 33,15 34,3-7 34,33 ÉZs 2,18 10,11 30,22 Jer 50,2 Ez 6,4-6 30,13 36,25 Hős 10,2 Mik 1,7 5,13) talán a gázai bálványdöntés a legismertebb eset (Marcus Diaconus, Vita Porphyrii61.) 410 Philostorgius és Sozomenos egyaránt hírt adtak arról, hogy Paneas (Dán/Caesarea Philippi) városában Julianus apostata idején a pogányok ledöntötték Krisztus szobrát (Bugár 2004 I 241-243). 411 Az ábrázolások megmerevedése, az ikonok„kanonizácója" később Bizáncban teljesedett ki. Az írás elismerése és a képek elfogadása mellett volt egy harmadik terület, ahol a zsidó szabályokhoz képest további nagy engedmény történt, ez pedig Isten nevének segítségül hívása. A keresztények nagyon is gyakorolták e lehetőséget, ahogy azt Pál is említi (Rám 10,12; 1Kor 1,2; 2Tim 2,22; Grüll 2009A 104). 412 Más megfogalmazásban: a jelentést nem mindig fokozza a festmény szépsége, a hangsúly inkább a keresztény hiten és az örök életen van (KaplareviC 2011 75).
